Thüringer Barbara 2013. június 8., szombat Index

D. Tóth Kriszta az egyetlen olyan műsorvezető, aki a 2010-es kormányváltást követően átalakult közmédiában kétszer is beadta a felmondását. A Híradó és a DTK Show műsorvezetője először az Indexnek nyilatkozott arról, hogy miért tartotta vállalhatatlannak azt, ami az MTVA-ban történik. D. Tóth Kriszta nem vágyik vissza a képernyőre, helyette Jöttem, hadd lássalak címmel megírta első felnőtteknek szóló regényét.

Mi vezetett odáig, hogy 2011 márciusában beadd a felmondásodat a Híradóban?

D. Tóth Kriszta - Fotó: Üveges Zsolt

Nagyon egyszerű a magyarázat. Azt a Híradót, amihez 2011-ben az arcomat és a nevemet kellett adnom, már nem tudtam tovább felvállalni. A híradós anyagokhoz mindig magam írtam a felkonfjaimat, ügyeltem, hogy legalább a felvezetés legyen kiegyensúlyozott. Akkor pattant el bennem először valami, amikor egy alkalommal tíz perc telt el a newsroomból való távozásom és aközött, hogy beértem a stúdióba az élő adásba, és már át volt írva a szövegem a súgógépen. Aztán ez többször is előfordult, például, hogy a szövegemből ki volt húzva az ellenzék.

Hogy kezelted ezt a helyzetet?

Volt, hogy elmondtam fejből azt, amit én írtam, és volt olyan is, hogy annyira meglepett, ami a súgógépen volt, hogy felolvastam, és közben magamban dúltam-fúltam.

Ebből a nézők nem sokat láttak.

Mert ez nem rájuk tartozik. Nem álltam fel, és nem kezdtem el cifrán káromkodni, önuralommal tűrtem, de ez csak a Híradó végéig tartott, utána álltam neki vitatkozni. De a végén az is előfordult, hogy belefáradtam a vitákba, és a Híradó után egyenesen hazamentem, és vittem magammal a problémáimat. Ez nem egy egészséges helyzet, főleg, ha az embernek kisgyereke van. És akkor egyszer eljött az a pont, amikor úgy éreztem, hogy én ezt nem vállalom tovább, mert tönkre megyek bele.

Mi volt az a pont?

Két évvel ezelőtt történt, nem emlékszem már, hogy mi volt az. Csak azt tudom, hogy gyűlt-gyűlt a pohárban az epe. Egyre sűrűbben beszélgettünk otthon arról, hogy ez nem megy már nekem. A férjem angol, tehát el kellett neki magyaráznom pontról pontra, hogy mi történik. Eltartott egy ideig mire megértette, hogy ilyen Magyarországon megtörténhet egy Híradóban. Emlékszem, volt egy este, amikor látta rajtam, hogy ez nem hiszti, hogy tényleg nagyon kivagyok, és akkor abban maradtunk, hogy nem szabad ezt folytatni. Másnapra kész volt a felmondó levelem.

Mik voltak az első jelek, amiből rájöttél, hogy baj van?

Nem kell álszenteskedni, a rendszerváltás óta úgy volt kitalálva a köztelevízió, hogy ott befolyást lehessen gyakorolni. Pusztán a politikai vezetők önuralmától és a hírműsorok vezetőségében dolgozók szakmai és emberi tartásától függ, hogy előbbiek mennyire akarják befolyásolni, és utóbbiak mennyire hagyják befolyásolni, azt ami a képernyőre kerül. Én 8 és fél évig vezettem a Híradót, közben pedig két évig brüsszeli tudósító voltam, így volt alkalmam jó néhány vérre menő harcot végignézni. Sokféle modellt láttam a 13-14 különböző hírigazgató alatt, sokféle megoldást arra, hogy ezeket a hatalmi próbálkozásokat hogyan lehet elhárítani vagy éppen elébe menni.

A kormányváltás után fokozatosan alakult át a helyzet a szerkesztőségben. Amikor egyszer csak azt láttuk, hogy egy szerkesztőségi ülésre úgy érkezik meg a hírigazgató, hogy napi üzenet van és ahhoz kéne hírt gyártani, nem pedig az a kérdés hogy mik a napi hírek, és azt hogyan fogjuk feldolgozni, akkor kezdtük el észre venni, hogy nagy baj van.

Élő Gábor hírigazgatóval milyen volt a viszonyod?

Nem akarok személyeskedni, most már túl vagyok rajta. Sokunknak voltak vitáink vele a szerkesztőségben. Volt olyan kollégám, aki ordítozott vele a newsroomban, én nem, mert nem vagyok egy ordítozós típus. De sokféleképpen próbálkoztunk. Volt, aki kiabált, volt, aki beszélgetni akart, volt, aki írásban próbálta megértetni magát, volt, aki az értekezleten, volt, aki négyszemközt - mindenki vérmérséklete szerint. Feszült volt a hangulat. Nem akarok politizálni, nem arról van szó, hogy egy köztévében balliberális vezetőség van-e vagy jobboldali, ez nem politikai, hanem szakmai kérdés. Ha valaki ennyire másképp fogja fel ezt a szakmát, mint én, vagy az akkori szerkesztőség tagjai, akkor ott komoly gondok vannak. Én ezzel a hozzáállással nem tudok mit kezdeni, nem tudok ebben gondolkodni, márpedig ha ez van, és ezt nem lehet megváltoztatni, akkor el kell jönni. Én nem tudok megalkudni, de ezzel nem teszem magamnak könnyűvé az életet.

Videó: D. Toth Kriszta a híradóban

Ezt az utolsó általad vezetett Híradóban már mindenki láthatta az arcodon. A Daniel Cohn-Bendit-riport utáni jelenetre gondolok. Az volt a pletyka, hogy direkt estél ki a szerepedből, hogy így üzenj a nézőknek.

Ez volt a pletyka? Pedig nem volt ez tudatos, nem volt előre megbeszélve, egyszerűen csak az a sokórás küzdelem látszott az arcomon, amit aznap vívtunk. Az csak egy sokkos arckifejezés volt, mert én is csak akkor láttam meg, hogy végül melyik variáció kerül adásba. Azzal a riporttal kapcsolatban nagyon sok vitánk volt a szerkesztőségben aznap, többször átíratták, és a riport készítője nem akarta, hogy ez az átírt anyag az ő hangjával menjen adásba. Akkor én azt mondtam, hogy nekem úgyis ez az utolsó napom, majd én elviszem a balhét. Az, ami adásba került végül, kismiska ahhoz képest, ami a harcok nélkül lehetett volna.

Mások viszont úgy értékelték, hogy ez a fáradt, elcsigázott, Híradóhoz egyáltalán nem illő arckifejezésed egy kikacsintás volt a nézők felé.

Igen, ezt értem. De szerintem nekem csak olyan arckifejezésem lehetett, mint a nézőknek otthon, akik látták ezt a bejátszást. Tegyük hozzá, hogy ma már sem a riport készítője, a külpolitikai szerkesztő, sem az aznapi felelős szerkesztő, sem én, a műsorvezető, sem pedig a hírigazgató nem dolgozunk a Híradóban.

Aztán elköszöntél a nézőktől, felálltál, hazamentél, fél évig nem voltál képernyőn, majd legközelebb egy szórakoztató talkshow műsorvezetőjeként tűntél fel. Miért gondoltad úgy, hogy ebben a közmédiában érdemes még csinálni valamit?

Amikor felmondtam a Híradóban, marasztaltak, hogy ne menjek el a tévétől. Az volt a feltételem, hogy rendben, de ne kelljen politikával, közélettel foglalkoznom. Azt gondoltam, ha csinálunk egy szórakoztató műsort, akkor van esély arra, hogy normálisan dolgozhassunk. De egy idő után kiderült, hogy nem feltétlenül van ez így. Lehet, hogy naiv voltam, de hittem abban, hogy azzal a csapattal, amellyel dolgoztam, jót tudunk csinálni. Tény és való, hogy együtt tanultuk meg ezt a műfajt, nem ment ez jól az elején, én ezt pontosan tudom, de később teljesen belejöttünk. Aztán, amikor kirugdosták a kollégáimat, és elfogyott mögülem a csapat, rájöttem, hogy nincs miért, kiért tovább küzdeni. De ezt a kollégáimnak írt, és rendkívül szerencsétlen módon kiszivárgott levelemben már mindenki olvashatta.
(...)