A halálhoz baljós félelmek, öntudatlan szorongások társulnak. Életünk igazán nehéz helyzetei a halállal való találkozáshoz, s az elengedéshez kapcsolódnak. Veszteségeink árnyékában mindig felsejlik saját múlandóságunk, mellyel a legnehezebb feladat szembesülni. 

Egyetlen biztos pont van az életünkben, az, hogy meghalunk. Ezen kívül minden más bizonytalan. Nem mindegy, hogy hogyan töltjük ki az időnket, s halálunkat hogyan „éljük” meg.

E kérdésre szeretett volna az ember minden korban megnyugtató választ találni. A halál témakörének minden nép kultúrájában, mitológiájában fontos szerep jutott. Megvoltak az e témához rendelt isteni minőségek is. Ismerjük Hádészt az alvilág félelmetes urát, vagy Artemiszt, akihez jó és könnyű halálért imádkoztak a görögök.

Talán az egyik legismertebb, az elmúláshoz kapcsolódó isteni „figura” Kronosz (római megfelelője Szaturnusz), aki sarlóval és kaszával az aratás, de a veszteség és halál szimbóluma is. Innen ered a halál, kaszásként való ábrázolása.

A mítoszok, istenek bár száműzetésbe vonultak, de élő, eleven erőként jelen vannak továbbra is az emberiség életében, a kollektív tudattalan dimenziójában. Aki nyitott, hogy üzeneteiket, erőiket átvegye, az ma is kapcsolatot teremthet ezekkel, az archetípusos erőkkel. Álmainkban, révüléseinkben, meditációinkban, imáinkban (kinek-kinek hite szerint) ma is élő valóságként találkozhatunk velük.

A tudományos fejlődés, az urbanizáció a halál rítusait is elsorvasztotta, így a halálhoz kapcsolódó tudást, konkrét tapasztalást is elveszítettük. A haldoklók kikerülnek a látókörünkből, elmagányosodnak, a halál, mint közösséget, családot érintő esemény elszigetelődik. Ma a haldoklás számos tekintetben borzalmasabb, magányosabb, mechanikusabb és embertelenebb, mint amikor a hétköznapi élet része volt a halállal való találkozás

A halál, mint téma, tabuvá lett

A tabu témákhoz pedig szorongás kapcsolódik. A halálfélelem egyetemes érzés, kollektív megélés. Emiatt a haldoklónak gyakran hazudnak, gyámkodnak felette, így nem kapja meg a lehetőséget a „jó halálra”, hogy felkészülten, tiszta tudattal és megbékélten távozhasson. A gyászolótól tudatosan vagy tudattalanul elvárják, hogy minél hamarabb lépjen túl az élményen, vegye le a gyászruhát, s így nincs lehetősége arra, hogy a gyász egészséges módon megtörténjen. Ehhez normális esetben egy évre szükség van, hiszen ennyi idő alatt minden ünnep és évforduló lezajlik az elhunyt nélkül, szembesítve a családot a hiánnyal. Ezek az alkalmak jó lehetőségek, hogy emlékezzünk az eltávozottra, s hozzá kapcsolódó pozitív vagy negatív érzéseinkkel szembesülhessünk. „A holtakról jót vagy semmit!” – című közhely akadályozza a gyászmunkát, hiszen aki elment éppúgy ember volt, mint mi, jó és rossz tulajdonságokkal együtt. Fontos az indulatainkkal, rossz, fájdalmas élményeinkkel is szembesülni, hogy utána tovább tudjunk megbékélten lépni. Az elnyomott gyász testileg-lelkileg egyaránt megbetegíthet. Az egészséges gyászmunka hiányában statisztikailag növekszik a rák kialakulásának valószínűsége, az öngyilkosságok száma nő, szenvedélybetegségek kialakulása gyakoribb.

A gyász folyamatához segítő sémát ad a zsidó kultúrában ma is élő hagyomány, mely gyászévről beszél. Ennek szakaszai a következők: első a fájdalom 3 napja, amit a mély gyász 7 napja követ. Ezután jön a gyászoló fokozatos talpra állásának 30 napja, majd az emlékezés és felépülés 11 hónapja, amikor a család közösen is felidézi az elhunyttal kapcsolatos emlékeit.

A túlvilágképek emberileg érthető szimbólumokra épülő modellek 

Tanulmányozhatjuk ezeket például az Egyiptomi és Tibeti Halottaskönyvben, a Védákban, a keresztény misztikában, de a magyar őshagyományokról se feledkezzünk meg. Ezek természetesen a saját kultúrában érthető szimbólumokat, képeket használják, de abban az összes túlvilágkép megegyezik, hogy van valamilyen folytatása az életnek. Van kapcsolódás az itt és ott, az evilág és túlvilág között. A halál, latinul az exitus, kilépési pontot jelent. Kilépést vagy átmenetet az ideiglenes földi élet után valami nagyobb, teljesebb világba, mely minden kultúrában idő és térfeletti.

Ezt az időtlenséget és tértől való függetlenséget élik meg azok, akik halálközeli élmények átélői voltak.

Mindenhol vannak visszatérő motívumok a következők: kellemetlen (vagy csak erős, furcsa) zaj, alagútélmény, testen kívüliség, megváltozott, időn és téren túli érzékeléssel. Megszokva ezt a furcsa állapotot, más „lényeket” észlel (ismerősöket, korábban elhalt rokonokat), akik megnyugtatóan hatnak rá. Majd megjelenik egy Fénylény (kultúrafüggő, ki milyen alakban írja le), aki maga a szeretet, s jelenlétében a panorámatudat megélése, mely segítségével egyidejűleg látja élete történéseit, levonja annak tanulságait. Ezután eljut az egyértelműen érzékelhető sorompóhoz vagy valamilyen határhoz, amit a visszatért nem léphet át.

A buddhisták úgy gondolják, hogy a halál nem más, mint egy másik tudatállapot. S a halálközeli élmények is azt igazolják vissza, hogy a testi funkciók és a tudat, a tudatosság élménye nem függnek egymástól.

Az álom

„Az álom az első kapu a másvilágra” –írja Dr. Georg Lomer. Az alvást kis halálnak is nevezzük, hiszen elalváskor teljesen átadjuk magunkat egy másik állapotnak, s csak reménykedünk benne, hogy reggel felébredünk. Az éjszaka a „démonok” világa, sötét, néha veszélyes, titokzatos birodalom, akár a halál állapota. A görög mitológiában megtaláljuk a közös gyökereit e módosult tudatállapotoknak. Hypnos, az alvás és Thanatos, a halál testvérek, Nüxnek, az éjszaka istennőjének a fiai. Hypnos a sötét alvilágban, Hádész birodalmában élt, és soha nem látta a napot. Ő küldte az élőlényekre a szabadító álmot, és hatalmával senki sem szállhatott szembe. A mai ember és érzi Hypnos, az álom hatalmát. Halállal álmodni mindig megrendítő élmény, szorongást kelt. S legyenek álmaink bármennyire is „tudománytalanok”, jósálmaink mégis közölhetik velünk eltávozni készülő családtagunk, szerettünk halálhírét.

Ezt általában az elmúlás közeledtét érző közelálló „közli” velünk álmunkban jelképesen vagy konkrétan. Jellemző, hogy éles fénysugár veszi körbe a távozót, vagy egy kapu bezáródik mögötte. Saját halálomat is jelezhetik álmaim. A leggyakoribb ilyen jellegű feljegyzett motívumok azok, amikor vízparton ácsorgunk, csónakot, ladikot vagy egyéb átkelésre alkalmas eszközt keresünk. Elhunyt hozzátartozók jönnek értem, s hívnak magukkal. S ha e hívásnak eleget tudunk tenni, érezve, hogy lejárt a számunkra kiszabott földi idő, érdemes a következőket megfontolni:

Éljünk úgy, hogy halálunk percében ne legyen mit megbánni!

A halál az élet csúcspontja, s akár egy vizsgán, lehetőségünk van arra, hogy tisztán lássuk életünket, motivációinkat, s cselekedeteink következményét saját és mások sorsában. Megbékélve a halállal, vessünk számot az életünkről. Beszéljünk családunknak az önleltár felismeréseiről, mint tapasztalatainkról, melyet örökül hagyunk hátra utódainknak. Mindennapos tevékenységeinket fejezzük be, tegyünk rendet az örökség ügyében, végrendelkezzünk az ingó és ingatlan ügyeinkben, temetésünkről. Ezután, ahogyan azt az archaikus kultúrákban tették, áldjuk meg gyermekeinket szeretettel, tudva azt, hogy nélkülünk is megállják a helyüket az életben. S ha mindezt elvégeztük, nincs más hátra, mint visszahúzódni a belső központunkba, spirituális gyakorlatainkat folytatva, ha eljött az idő, átlépni a határt…

Oláhné Mednyánszki Krisztina
pszichodráma vezető, okleveles asztrológus
Artemisz Önismereti Műhely

forrás: http://www.lelektv.hu/halalfelfogasok-es-tulvilagkepek/