Amikor 1987-ben elkezdett szervezkedni az MDF, erről még csak egy-két tucatnyi ember tudott. Három kicsi gyermek mellett én már ott voltam az MDF alakulásának szinte a legelejétől. Hittem, hogy forradalmat csinálunk, hogy megszűnik az egy párt rendszer, és igazi demokráciát építünk. Hogy lesz egy szebb világ körülöttünk, hogy a tisztes munkáért tisztes bért kapnak az emberek, hogy a becsületnek, a tisztességnek értéke lesz. 1990-ben, az első választáskor együtt sírtak örömükben velem az "elv"barátaim. Azt a magasztos érzést felejteni nem lehet.
   Szentül hittem minden új Barátom tiszta érzésében, hiszen együtt voltunk, együtt küzdöttünk, egy célért, egy nemes eszméért, az emberekért, egy szebb, igazságosabb jövőért. Aztán… eltelt két-három hónap, és maradt a döbbenet, az értetlenség, a harag, a düh, az elkeseredettség. Tudatosult bennem, hogy engem, és a hozzám hasonlókat csak ki,-és felhasználtak saját céljaik eléréséhez a hatalom (régi)új vezetői. Munkám miatt szerencsémre, vagy inkább szerencsétlenségemre, belülről láttam, hogyan lett szabadrablás büntetlenül az országban. Láttam, előttem zajlott!
   Azt is látnom kellett, hogy elv-barátaim hogyan változnak meg, hogyan felejtik el nemes eszméinket, tiszta céljainkat, amiért mindennel és mindenkivel szembe szálltunk még pár hónapja, hiszen 1987-1988, de még 1989-ben is üldözték azokat, akik forradalmat akartak csinálni.
   Jól emlékszem 1989.június 16-ra, a Nagy Imre és társainak újra temetésére. Számomra az esemény egy tiltakozást jelentett az embertelenséggel szemben. Már hajnali négy órától ott álltam a ravatal előtt középen, az első sorban én, a három kicsi gyermekes anya. Mögöttem több százezres tömeg.  LÁTTAM a kivezényelt, civil ruhás rendőröket, akiknek a kabátja alól kilógott a fegyver. LÁTTAM! Nem csak én, hanem a társaim is látták!
   Megtörténhetett volna, hogy soha többé nem megyek haza, hogy nem ölelhetem többé a gyermekeimet, de a hit, az összetartás és az a csodálatos „láz” erőt adott.
   Csak néhány hónap kellett, hogy kijózanodjak, de bennem még ott volt a tűz, a tenni akarás – nem önmagamért, – az emberekért, a HAZÁMÉRT, ezért a magam módján próbáltam folytatni akkor már szinte magányos küzdelmemet, és nem néztem, nekem ez mibe kerül. Hogy mennyi mindent áldozok fel mindezért.
   Időnként rátaláltam egy-két hasonló gondolkodású emberre, és ez mindig iszonyatos erőt adott ahhoz, hogy folytassam, pedig oly sokan mondták, hogy fölösleges az önfeláldozás.
   Kapaszkodtam abba a néhány emberbe, akikben ugyanaz a tűz lobogott, ugyanazok az igaz eszmék, amik engem is lázban tartottak, de újra és újra meg kellett tapasztalnom a csalódást.
     Az írás az egyetlen, amelyben jól érzem magam, mert a betűk, a szavak nem hazudnak, azokat csak azok értik meg, akik hasonlóan éreznek, akik hasonlókat írnak.
   A betűk és szavak megmutatják, ki is az az ember, aki használja őket. Jellemzést adnak róla. Nem kell bemutatkoznia, nem kell jó színben feltüntetni önmagát – hogy utána csalódjunk benne -.
   Sokan vannak a környezetemben, akikről hittem, hogy barátok, hogy ők még azok közé tartoznak, akik úgy gondolkoznak, mint én, de újra és újra  csalódnom kellett, mert szinte mindannyian beálltak azok közé, akik a saját érdekeiket nézik, akiknek csak addig vagy barát, amíg hasznuk van belőled. Hogy a Haza szolgálata csak üres frázis. Nézem naponta ezeket az embereket, akiknek a pénz lett az istene, akiknek a legkisebb hatalom-morzsa megszerzése vagy megtartása is vérremenő harc. Hová tűntek az igaz eszmék, a tiszta érzések?! Azok, amiért olyan nagyon küzdöttünk harminc éve?!
   Akkor azt hittük, győzött a csendes "forradalmunk", de tévedtünk!! Nem történt itt rendszerváltás, csak újabb vak hiteket tapostak sárba, ahogy annyiszor már a magyar történelem során!  Ugyanazok az emberek, vagy azoknak a fiai kerültek hatalomra, akik harminc évvel ezelőtt is ott voltak. Ugyanazok, akiket kiképeztek a megtévesztésre, a hazúgságra, a diktatúra megszilárdítására, az emberek agyának kimosására. Ugyanaz a kommunista elnyomó rezsim irányít most is, csak még embertelenebbül, mint annak idején!
    Az a tűz, ami 1987-90-ben az emberek nagy többségében ott élt, mostanra már kihúnyt, úgy tűnik, aprócska parázs is alig maradt, amit fel lehetne éleszteni...

Gyöngyösi Zsuzsanna