Tíz (!) éve, hogy a Népszabadságban megjelent feleségem, Bíróné Kalmár Katalin egészségügyi szakdolgozó írása „Hol van az EDDSZ?” címmel. A kérdéssel azt a rejtvényt próbálta megfejteni, hogy miért vonult passzivitásba a 2010-es kormányváltás előtt még oly aktív, nyüzsgő, a partnereivel kíméletlenül harcos-karcos, „harapós” stílusú Cser Ágnes mint az egészségügyi dolgozók egyik szakszervezetének elnöke. Akkor az egészségügyi dolgozók fokozódó elégedetlenségét olyan problémák okozták, mint a nevetséges munkabérek (plusz a kiváltságos keveseknek jutó hálapénzek), az ágazatban általános létszámhiány, az orvosi, diplomás szakdolgozói és az ápolói utánpótlás-hiány, a kórházbezárások és az egészségügyi intézmények önálló gazdálkodását is veszélyeztető költségvetési forráskivonások, valamint az állami működtetés alulfinanszírozottsága.
Ezek a feszültségek azóta is jelen vannak az egészségügy rendszerében, sőt az adatok, tények, körülmények e problémák kapcsán mára egy nagyságrenddel rosszabb helyzetet mutatnak. Ma már - a fent leírt feszültségek mellett - a vírus-veszélyhelyzet által generált (de nem tudni, hogy a dolgozók életében meddig jelen maradó) „vezénylések” miatt is háborog a szakma. No meg a különlegesen fertőzésveszélyes körülmények között végzett munka olykor minimális biztonsági feltételeinek hiánya miatt.
Az egészségügyi ágazatban és intézményeiben megjelent a hadsereg és a katonai igazgatás: főtisztek, kancellárok (és nem főorvosok, nem kórházigazgatók) döntenek a létszám- és anyaggazdálkodás kérdéseiben. A minisztereken (mert már két miniszter is hatásköröket gyakorol az ágazatban) és az operatív törzsön át tulajdonképpen a kormányfő dönti el, hogy milyen műtéteket, orvosi beavatkozásokat, vizsgálatokat, orvos-beteg kapcsolatokat lehet létesíteni, és miket nem, vagy hogyan történhet mindez.
A dolgozók legalapvetőbb munkavégzéshez fűződő jogai vannak egyoldalúan felfüggesztve, módosítva, zárójelbe téve, elfelejtve. És nem tudható, meddig; meg az sem tudható, hogy visszaállhatnak-e ezek a jogok valaha is. Sokan gondolnak rá, kevesebben szólnak róla, pedig jó néhányan tudják, hogy semmi nem folytatódhat ugyanúgy a vírus-veszélyhelyzet okozta válság után, mint előtte. A szakszervezeteknek részt kellene venniük ezekben a most alakuló, forrongó folyamatokban a maguk érdekvédelmi, érdekérvényesítő küldetésük okán, több százezer egészségügyben dolgozó ember oldalán!
Mindezek tükrében: hol van Cser Ágnes és hol van az általa elnökölt EDDSZ? Nem látjuk, nem halljuk, nem olvassuk! Mit csinál az egészségügyiek egyik legnagyobb szakszervezete? Márpedig, ha a tagság nem látja, nem tudja, mit csinál a szakszervezet – 10 éve! –, akkor talán itt az ideje, hogy ez a szakszervezet lerázza magáról a betliző, sunnyogó elitjét, mint gazdaállat az élősködőt.
Annak a régi cikknek az volt az utolsó mondata, és ennek az újabb írásnak a végére sem lehetne jobbat találni: „Ne hagyja a szakszervezet az egészségügyi dolgozókat cserben!”
