„A szanszkrit irodalom legnagyobb egyéniségének, Kálidászának az életéről szinte semmit sem tudunk.  A IV-V. században élt, valószínűleg Uddzsajiníban. A legenda szerint Kálidásza tudatlan bivalypásztor volt, és Káli istennő kegyéből lett halhatatlan költő, és ezért felvette a „Káli rabszolgája” nevet. Haláláról az a legenda járta, hogy egy kurtizán nyereségvágyból megölte. A király ugyanis pénzjutalmat ígért annak, aki kiegészíti a bordélyház falára írt verset. Az odalátogató Kálidásza ezt játékból megtette, mire az irigy és pénzsóvár kurtizán végzett vele. Egy dolog azonban vitathatatlan: a szanszkrit irodalom legszebb darabjai azok, amik Kálidásza neve alatt maradtak fenn. Kálidásza messze túlszárnyalja költőtársait nyelvének finomságával, biztos nyelvtudásával, képeinek gazdagságával, művészi ízlésével. Nála a verselés könnyed, természetes, a szanszkrit nyelv bonyolultsága magától értetődőnek tűnik. Kálidásza sokat és sokfélét alkotott. Két hosszabb műeposza a Raghu-vansa (Raghu nemzetsége) és a Kumára szambhava (A hadisten születése), két leíró jellegű költeménye a Ritu-szanhára (Évszakok köre) és a Méghadúta (Felhőkövet). Neki tulajdonítják a Sringára-tilaka (Szerelem ékszere) c. lírai ciklust. (…)

A Ritu-szanhárát joggal hasonlítják Vergilius Georgiconjához. Életteli képekben a hat indiai évszakot énekli meg a költő.”

[Forrás: A mesés India, Wojtilla Gyula, Gondolat - Budapest, 1988]

Kálidásza: ÉVSZAKOK KÖRE

EZ AZ ŐSZ:

Megjött az ősz, s gyönyörű, mint a szerelmes asszony:
orcája friss vízivirág, üde fű a fátyla,
ért rizsmező kifeszülő derekán a köntös,
s hattyú rikolt, amikor ékszere csörren egyet.

Hószínben ég-lobog a jázmin a kertek árnyán,
dértől dereng a komor éj, kivirít a nádas,
hattyú fehérlik a folyón, a tavon virágok,
s izzó fehér özön a sárada-fák virága.

Felvillanó halakat ölt derekára övként,
gyöngyös nyakéke ragyogó madarak füzére,
lágy ívű szép sziget a combja a folyónak –
lassan halad s olyan, akár a szerelmes asszony.

Kagylóezüst-, vízivirág-szinű könnyű felleg
nedvét kiadva tovaszáll sebesebben egyre,
és míg a szél rohama messzire űzi-hajtja,
libben, miként a legyezők a király fejénél.

Most kit ne hajtana a vágyakozás igába,
látván az ég csodakenőcs-színű csillogását,
látván a földeken a sárga, nehéz virágport,
és ott a halmokon a sok kifakadt gyümölcsöt?

S kit nem fog el gyönyörűség, ha a kóvidára
lombos-magas sudara ringani kezd a szélben,
s ághegyre-nőtt, puha virágtömegét kibontja
mézcseppeit szívogató darazsak rajával?

Csillagfüzér-sorokat öltve magára dísznek,
s hold-arca fátylait, a fellegeket levonván,
szeplőtelen sugarú nagyszerű fény-ruhában,
mint ifjú asszonyok, az éjszaka úgy gyarapszik.

Gázlómadár veri fel, ím, a vizek nyugalmát,
darvak, kacsák csapata fürdik a parti vízben,
s hattyú kiált csalogatón: örül itt a lélek,
látván a sárga liliom nevelő folyókat.

És, ím, a hold gyönyörűszép, szíveket derítő,
hűvös-hideg sugara, mely vizet ont a tájra,
nap napra égeti az asszonyok ifjú testét
s fájó szívét, mit a magány nyila mart sebesre.

Végigsimítva a kalászba szökött vetésen,
ráfújva lágyan a virágba borult vizekre,
és táncra bírva a szirom-borította fákat,
vad lángra gyújtja a szívekben a vért a szellő.

S lassú szelek leheletén gyűrűző vizekkel,
mámorba hullt vízimadár-seregekkel ékes,
s kelyhük-nyitó liliomok seregét növesztő,
kristályvizű tavak epesztik el itt a szívet.

Nem látszik Indra színes íve a fellegekben,
nem leng a menny szigorú zászlaja fent: a villám,
nincs surrogó darumadár a nyugalmas égen,
s pávák se néznek a magasba kíváncsi szemmel.

Elhagyja, ím, a Szerelem ma a páva-népet,
s édes dalú vízimadár-csapatok közé megy.
Otthagyja már hamar az ardzsuna-, szardzsa-fákat,
és sáradák tövire költözik át a Bőség.

Sépháliká buja virágai illatoznak,
fák ágain madarak éneke zendül egyre,
őzek szemével a csalit csupa lótusz-ékes -
ez gyújtja fel vadul a férfiak árva szívét.

Lótuszvirág, liliom és tavirózsa kelyhét
libbenti szét a korareggeli hűvös áram,
vágyat, nehéz epekedést lop a lány szívébe,
s gyöngyharmatot terel a szirmok ezüstös élén.

Földek során, hol a kalász buja zöldje sarjad,
tágas mezőn, ahol a lomha gulyák legelnek,
szép tájakon, miken a hattyúcsapat rikoltoz -
rajtuk vidámodik a szíve az embereknek.

Nők könnyű lépteit idézi a hattyú-ringás,
hold-arcukon vízivirág üde pírja játszik,
lángot vető szemeiket lila színű lótusz,
s szemvillanásukat a játszi habok mutatják.

Függő virágtömegeken nehezült folyondár
nők ékszeres, gyönyörű karjaihoz hasonlít,
s fénylő foguk kiragyogó mosolyát a jázmin-
bimbó mutatja, ha asóka-virággal ékes.

Fellegsötét fonataikra, csigás hajukra
jázminvirágokat akasztanak, ím, a lányok,
s ringó-nehéz-aranyos ékszerű szép fülükre
sokféle kék liliomot, tavirózsa-kelyhet.

Szantálporos koszorúval betakarja mellét,
ékes nehéz öveket ölt derekára dísznek,
lábán aranypereceket, csupa gyűrűket hord,
így ékesítgeti magát a boldog asszony.

A derűs egeken esti csillag és holdsugár ég,
s olyan a gyönyörű mennybolt, mint egy új áradó víz,
ahol a liliom éled, és királyhattyú-nép él,
s ahol a hab is elizzik drágakő-csillogással.

Hűvös a fuvalom őszkor, hűti lótusz virága,
kiderül a magas égbolt, messziről int a felhő,
a rizs, a búza beérik, a folyóvíz kitisztul,
s szomorú sugarú hold jár csillagok közt az égen.

Mikor a korai fényben rózsa, lótusz felébred,
picike, puha viráguk asszonyaikhoz hasonló.
Mikor a fekete éjben rózsa, lótusz lehervad,
a búcsú szomorúságát, tompaságát idézik.

A lila vízivirágban kedvesének nézését,
madarak üde dalában ékszerének zenéjét,
a tavi liliomokban bájos ajkát keresvén,
zokog a szomorú vándor, s messze tájon tűnődik.

Kinek a tenyere lótusz, s arca holdhoz hasonló -
a kecses alakú asszony kedvesét hívja-vonja,
bemegy a puha virágtól illatos, szép szobákba,
s szerelem az oka, hogy már táncot és dalt se kíván.

Bármerre jár, csupa gyönyört hoz az Ősz a tájra:
lányokra hold sugara száll gyönyörű tüzével,
bőrükre lágy liliom és vízirózsa simul,
s bandhúka szép színeivel viruló az ajkuk.

A vízililiom-arcú, lótuszokkal tekintő,
a magas, üde cukornád hó-palástját felöltő,
a buja gyönyörök ormán asszonyokként felizzó,
gyönyörű mosolyú Őszön élvezettől vidulj fel.

Így hangzik a nagy Kálidásza költeményében,
az Évszakok körében a harmadik rész, melynek neve:
ŐSZ.

Tellér Gyula fordítása

forrás: http://www.erzsebetrosta.hu/Egyeb-erdekes-irasok/kalidasza-ez-az-osz.html