„Lásd!  kezedbe adtam Jérikhót és királyát a sereg vitézeivel együtt.” (Józs. 6:2)

Lassan feledésbe merül,  hogy Nagy Imre miniszterelnök és társainak újratemetésén, 1989. június l6-án, az egyik meghatározó beszédet Rácz Sándor mondta. Egy  ötvenhat éves, érett politikus szólalt meg, -  túl az életfogytiglani börtönbüntetésen,  amelyet  1958. március  17-én , 25. születésnapján róttak ki rá.  Hangjából  végtelen alázat csendült ki magyar népe iránt,  majd a felelősség vállalás;  a kommunizmus  és a szovjet megszállás kérlelhetetlen bírálata és a méltányosság a Pesti srácok iránt, „akik nélkül nincs forradalom, és akik nélkül nincs szabadság!” – mint mondotta. 

Levelet írt Balázs Tibor a Littera Nova Kiadó vezetője a Másokért együtt (Gemeinsam für andere) 48. évfolyam, 3. számában Szépfelusi-Wanner Márta okleveles fordító Bécsben  2004. január 24-én bekövetkezett halálát követően: ”Tudnunk kell: nem ment el, hanem megtért Mindenható Atyánkhoz, és vissza-tért Szépfalusi Istvánhoz. Nem ment el az, aki másokért   –  a  kisemmizettekért élt. Anyaországi és határontúli írókért, nem-írókért, akik a kietlen történelem kegyvesztettjei voltak. Halkan élt a földi tereken,  halkan vitte véghez  csodákat. Sütő Andrást, Lászlóffyt stb. fordított. Remekműveket,  olyanokat, amelyeknek nincs tőkehozama, viszont annál nagyobb az eszmei értékük. Bekopogtathatott bárki a BPT-be, menekült, aki vízum-ügyben kért segíséget, tanácsot – és ő nem tanácsolt el senkit,  -  ennek is többször tanúja voltam. Köztünk marad, mert az emlékezetnek csak nyelvtanitag van múlt ideje.”                      

Látja!  Mert valakinek látnia kell a „ki- és bemenetelemet!”  Az egyre  elviselhetetlenebb világomat, a dohosodó,  üzérségbe menő nemzetáruló,  önmagát arcátlanul ajánló politizálást, a kiútat megfogalmazni nem merő, de segítséget mégis felülről remélő értékítéletet: „ateista vagyok, de hiszem azt, hogy hinni kell Istenben” eladni sem lehet, de újból magunkévá tenni sem szabad.
Ugyan?  Messze fölötte a föld törpe lakóinak tornyosulnak égbe nyuló hegyek. Hegyek, várak, falak..? Várfalak!  Oda néz fel a zsoltáríró (121.Zsoltár). Idelenn minden olyan kicsiny, korlátolt, kiábrándító! Odafönt, hegyeknél sokkal magasabban, van mégis valami, -  nem valami! Valaki! – mérhetetlenűl nagy, a megoldás. A megoldások ura: Isten! Hozzá menekül a lélek biztonságért.    Idelent is vannak jóbarátaink, de az erejük véges. Jöhetnek ránk veszedelmek, amikkel a legjobb akarattal sem tudunk megbirkózni.  De Ő „az eget és a földet teremtette.” Övé minden hatalom. Előtte semmi sem lehetetlen. Idelent is van szeretet, de a kitartása gyönge. Fényes napok után jöhetnek nehéz éjszakák és a legjobb barátaink is kimerülnek a virrasztásban mellettünk. De Ő az aki „nem  szunnyad és nem alszik.” El nem lankad, nem fárad, bármily hosszú a próba. Idelent is van segítség, de a figyelme gyarló.  A leghivebbek sem vesznek észre minden szükséget és nem hatolhatnak bele életem minden bajába.  De az Ő gondjait semmi sem kerüli el. „Minden gonosztól megőriz.”      

Csak úgy tegyetek mint akkor, hogy „Azért járjátok körül a várost mind ti hadakozó emberek, megkerülvén egyszer. Így cselekedjél hat napon át. És hét pap hordozzon hét kos-szarvból  kürtöt a láda előtt; a hetedik napon azonban hétszer kerüljékek meg a várost, a papok pedig kürtöljenek a kürtökkel. És ha majd belefúnak a kos-szarvba, mihelyt meghalljátok a kürtnek a szavát, kiáltson fel az egész nép nagy kiáltással, és leszakad a város kőfala magától, és felmegy arra a nép.”   

Így vették be Jérikhót akkor. Ez volt a szófogadók áldása!
A kürtösök a kürtökkel kürtölvén kürtölve kürtöltek!

A szöveg megállapítását végezte:
         Pásztori Tibor Endre