Október 6-án, az 1848-49-es magyar szabadságharc mártírjaira emlékezünk. A többség tudja, hogy ekkor végezték ki Aradon a magyar szabadságharc tábornokait, iszogatások alkalmával pedig szintén szóba kerül a téma, a sörrel való koccintás körüli polémiákban. Arról viszont már kevesebben hallottak, hogy a kivégzettek jó része nem is magyar származású volt, nem volt mindegyikük tábornok, ráadásul nem 13, hanem 16 aradi vértanúról beszélhetünk – mondta el rádiónknak Hermann Róbert történész, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese.

Az aradiak közül 12-en voltak tábornokok, Lázár Vilmos, akit golyó általi halálra ítéltek „csak” ezredes volt, de a nemzeti emlékezetben ő is tábornokként rögzült. Ami közös volt ezekben az emberekben, hogy mindannyian császári királyi tisztek voltak, egy részük 1848 márciusában tényleges katonai szolgálatot látott el, viszont hárman is voltak köztük, akik már kiléptek a császári királyi hadseregnek a szolgálatából. Azonban valamennyiük esküt tett korábban a császárra, illetve a kilépettek aláírtak egy kötelezvényt is, hogy soha nem fognak harcolni a császári királyi hadsereg ellen. Voltaképpen ez az eskü volt az, ami a későbbiekben az elítélésnek a jogi alapját szolgáltatta – fejtette ki Hermann Róbert a Rádió Orient műsorában.
1848. márciusi forradalmak következtében a császári királyi hadsereg vált a birodalom egyik vagy talán egyetlen támaszává, viszont kiderült, hogy a hadsereget nem lehet mindenütt bevetni a polgári lakosság ellen. 

Áprilisban nagy változást jelentett a magyar kormány megalakulása, ekkor az uralkodó szentesítette az áprilisi törvényeket, melyekben volt egy olyan kitétel is miszerint minden olyan ügy, ami korábban a Habsburg felügyelet alá tartozó magyar kormányszékekhez tartozott a továbbiakban a magyar kormányt illeti. A kormánynak lett honvédelmi tárcája is, ám – mint a történész rámutatott - nem rendezték azt a kérdést, hogy e minisztérium alá mi tartozik pontosan: a Magyarországról kiállított, vagy az éppen itt állomásozó sereg.

 
Hamar kiderült, hogy a magyar átalakulás nem lesz annyira békés. Májustól megindult egy reguláris hadsereg szervezése, nagyon sokan ekkor kerülnek a honvédségbe, többek közt Damjanich János, Klapka György és Görgei Artúr. A szabadságharc katonai vezetése ekkor kezdett el formálódni a már kilépett és a még tényleges császári katonaság tisztjeiből. A Habsburg kormány ekkor még nem tudott és nem is akart ez ellen semmit tenni - mondta el a történész.
A szakítás a magyar kormány és a Habsburg udvar között már 1848 augusztusában érlelődött, szeptember 11-én megtörtént Jellacsics inváziója, ténylegesen azonban csak harcok megindulásakor történt meg. 1848 októberében rendeleti úton feloszlatták a magyar országgyűlést, illetve Magyarországot a haditörvények alá rendelték. Ettől kezdve azok, akik a magyar kormánynak vagy az országgyűlésnek engedelmeskedtek, fegyveres lázadónak számítottak, ami főben járó vétekként halálos ítélettel is sújthatóvá vált. Nagyon nehéz döntési helyzetbe kerültek a tisztek, hiszen korábban esküt tettek a császárnak, azt követően a magyar kormánynak. Ez egy komoly belső erkölcsi dilemmát jelentett számukra.

 
A magyar szabadságharc sorsát az orosz intervenció pecsételte meg. A közel kétszeres orosz sereg hatalmas túlerőnek számított, amit katonai eszközökkel már nem lehetett kivédeni. 1849. május 21-én I. Ferenc József és I. Miklós cár varsói találkozóján gyakorlatilag eldőlt a forradalom kimenetele - nyomatékosította Hermann Róbert.

 
A fegyverletétel nem Világosnál volt, onnan csak elindították a csapatokat, valójában Szőlős községben történt meg – pontosította a közismert eseményt a történész. A kivégzések már 1849 októbere előtt megkezdődtek, mégis senki nem gondolta, hogy olyan vérfürdő fog következni, mint ami lezajlott 1849 őszén. Ugyanakkor vitathatatlan, a birodalom egyetlen helyszínén sem került sor ilyen súlyos megtorlásra, ahol hasonló fegyveres mozgalmak voltak. Tulajdonképpen az Osztrák Birodalomnak ez volt az első olyan válsága, ahol magának a birodalomnak a léte forgott kockán, ezt torolták meg a vértanúk kivégzésével.

A tábornokok nem emigráltak, bár megtehették volna. Tudatosan választották a fegyverletételkor az itthon maradást, és vállalták ennek lehetséges következményeit. „Haynauról Radetzky tábornagy is úgy vélte, hogy egy olyan borotva, amelyet használat után vissza kell dugni a tokjába. Tudták, hogy olyan tud lenni, mint egy futóbolond, alárendeltjeit is nagy precízióval tudta kínozni különböző szolgálati és egyéb előírásokkal, de kétségtelen tény, hogy amikor kinevezik a magyarországi hadsereg parancsnokává, akkor néhány hét alatt rendet csinál”– leplezte le Haynaut a Rádió Orient vendége. A kivégzéseket október 6-ára, az egy évvel korábban történt bécsi forradalom és Latour osztrák hadügyminiszter meglincselésének évfordulójára időzítették. 

Ugyan nem köztudott, de valójában 16 aradi vértanúról beszélhetünk – egy katonatisztet 

ugyanis a 13 kivégzése előtt, kettőt pedig utánuk ítéltek halálra: Haynau 'először Ormai (Auffenberg) Norbert honvéd ezredest akasztatta fel a rögtönítélő bíróság döntése után. A „kanonizált” 13-ak meggyilkolása után aztán Kazinczy Lajos ezredest lőtték agyon, aki még a világosi fegyverletétel után is harcolt kilenc napig. A 16. vértanú pedig az osztrák Ludwig Hauk volt – leszerelt császári tiszt, a bécsi forradalom egyik résztvevője, aki részt vett a magyar szabadságharcban is, ráadásul elfogásakor egy Habsburg-ellenes szamizdat kiadványt találtak nála. Bár Pesten fogták el, Haynau őt is Aradra szállíttatta, és 1850 február 19-én felakasztották a rebellis tisztet. 

A történelem a 19. században kapott emberi arcot, azáltal, hogy a korabeli személyiségek mindennapjairól is sok mindent megtudhatunk a sok fennmaradt személyes dokumentumból. Az aradi vértanúkra nem csak azért kell emlékezni, mert meghozták ezt az óriási áldozatot a vállalásuk által, hanem azért is, mert sorsuk megmutatja, hogy a legnagyobb áldozatok mögött sem félisteni, tévedhetetlen héroszok voltak, hanem emberek, akik a botlásaikkal, tévedéseikkel, az esetleges hibáikkal együtt szerethető emberek voltak – emelte ki az emlékezés jelentőségét Hermann Róbert.

OrientPress Hírügynökség
Kép: internet