Tudom, a laikus beszél, de néha nehéz befogni a szájat.
   Most a nagy-nagy valamire gondolok, arra a kétségbeesett állami ambícióra, hogy munkahelyet teremtsen a népnek. Ma a munkahelyteremtés a minden, a mindenkori kormány így tud társadalmi békét, viszonylag jó megélhetést, kenyeret biztosítani a népének, ha ad munkát.
   Egy Mercedes üzem betelepedése már valóságos áldás, mert munkát ad, és több százan csöndben vannak, sőt elégedettek, sőt biztonságot éreznek. Néha a kormány kiválóságai is megjelennek egy-egy ilyen üzem megnyitásakor, szalagot vágnak ollóval, beszédet tartanak, és mindenki ünnepel. Az más  káposzta, hogy nagyrészt kulimunkát ad egy összeszerelő üzem, de legalább munkát ad. Nyilván nem ez az igazi ipari álom, de másrészről a „munkásosztálynak” jelentős része valóban elégedett is egy ilyen munkával, mert nem sok minden másra volna alkalmas, mint betanított munkásnak lenni, futószalagon dolgozni.
   Minden népnek van egy ilyen rétege és nagyon megbecsülni való ez a népes réteg. Ennél sokkal jobb lenne persze, ha (mostanában olvastam róla) nem egy külföldi cég nézne nálunk körül olcsó munkaerő után, hanem mondjuk tényleg föltámadna az Ikarusz ahogy kell, és saját gyárban saját terméken dolgoznának a munkásaink. Biztosan büszkék is lennének, sőt kiváltságnak tekintenék, ha a legendás márkánkon dolgozván adnák bele szívüket-lelküket.
   Ez is egyfajta munkahelyteremtés. Méghozzá a javából. De sajnos, nem ez a tipikus még.
Mi volna még ehhez hasonló?
   A laikus úgy gondolkodik, hogy míg a világ egyre népesedik, egyre szomjasabb lesz és egyre éhesebb, csodás és bőséges vízkészletünkből évről-évre nagyobb és nagyobb sikerrel exportálhatnánk is. Kivételesen csodás termőföldünk is kajaparadicsommá válhatna, méghozzá nem úgy, ahogy csináljuk, hogy eladjuk a terméket az éhes külföldnek, hanem ha építenénk gyorsan egy-két cukorgyárat, egy-két konzervgyárat, még egy-egy húsüzemet, tésztagyárat és hasonlókat, azaz munkahelyek százait teremtve feldolgozott készárút exportálnánk. Az élelmiszeripar a jelen és a jövő egyik biztos aranybányája. Csodálom, hogy ügyesen produkáló gazdaságunk nem jött rá, hogy a készárúban van a pénz, ha azt hazai munkahelyek dogozzuk föl. Ízgazdagságánál fogva igen kelendő volt a feldolgozott élelmiszerünk mindig.
   Külföldről hazalátogatva, egyszer gyönyörű paprikát vettem Budán, a Fény utcai piacon. Nosza, ebből lecsó lesz, mondtam magamban, de minden lett ebből csak nem az, mert szétmállott dinsztelés közben a gyönyörű, de holland, de fóliás, de importált és víz ízű vacakság. Megáll az ész látván, hogy paprikát(!) importál Magyarország. Meg paradicsomot, meg akármit és mindent. Valami ilyenkor nincs egészen rendben.
   A sok import hitványság egyrészt valutába kerül, másrészt gyakran csapnivaló, emlékezzünk csak a szlovák tejre, hogy csak ezt említsem. Ilyesmikre volt pénz és van pénz.
   A mezőgazdaság ügyes megszervezése egyrészt csupán néhány nagybirtok létét kellene célul tűzze maga elé, mert a nagygazdaság termelékenyebb, de főleg a kisgazdaságot kellene favorizálnunk. Mondja a laikus. De mindjárt ott a tapasztalat, hogy a kisgazdaságok ugyan megtermelik a dinnyét, a paprikát és bármit, de az import olcsóbb, tehát a nyakán marad a termék, vagy elvesztegeti majdnem önköltségi áron.
   A  svédek okosabbak voltak. Minthogy gyalázatosak a földművelési viszonyok náluk, az élelmiszer-import lenne a kézenfekvő válaszuk. Igen ám, de szerencsére roppant fontos volt számukra mindig is a teljes függetlenség, és tudják, hogy háborús időkben esetleg egy falat élelmiszert sem tudnának importálni, tehát minden erővel és széllel szemben is meg kellett teremtsék a maguk nívós mezőgazdaságát. Olyan gyümölcsfákat nemesítettek ki, amelyek kibírják az ottani teleket, olyan búzát nemesítettek ki, ami ugyancsak alkalmas az ottani klímára. A búzájuk nem szárra nő, legfeljebb 60-70 centis de fele  -kalász. És még exportállak is belőle. Bőven. A fölosleget. Tehát, lehetetlen éghajlaton is megtermelnek mindent, amire szükségük van, sőt a végterméket is maguk állítják elő. Import nuku. A függetlenség nevében.
   Meg kell hagyni, hogy drága így náluk a mezőgazdasági termék, de egyrészt kiváló, másrészt magas fokú mezőgazdaságot működtetnek egy földműves társadalmi réteggel, az import-bóvli pedig nem jut át a határaikon.
   Ha egy kicsit ravaszabbak lennénk, mint például egy laikus, az olcsó (és egyáltalán nem kívánatos) élelmiszerimportot is elég könnyen ki lehet cselezni. És itt mindjárt vissza is kanyarodtunk az előző gondolathoz: Legyenek élelmiszer feldolgozó üzemeink, ami persze egyenlő az új munkahelyek sokaságával, és ha még van egy állami felvásárlóhálózatunk is, az a felvásárlási árakat akár kissé magasabban is tarthatná, hogy borsot törjön az importosok orra alá, mert ha van például konzerviparunk (hogy csak ezt említsem), az bőven megkeresi a kissé drágábban fölvásárolt áruk esetében az árkülönbözetet. Ilyen egyszerűen gondolkodik a laikus, és szerinte munkahely is teremtődik, a földművesnek is megéri termelnie, és  profittal zárul a kör az egyénnek is és az országnak is.
   Központi felvásárló hálózatra már volt példa nálunk. A világháború előtt és alatt egy Hangya nevű  országos hálózatbak mindenütt volt felvásárlóhelye. A termelőnek tehát nem csak a heti piac volt a felvevőhelye, hanem a Hangya,  alkalmilag is és szerződésre is. Mindenütt. Ma sem lehetetlen egy ilyen hálózatot fölépíteni, ahogy feltupírozni az élelmiszer feldolgozó ágazatot sem lehetne boszorkányság. Költöttünk mi már pénzt, meg költünk is olyasmikre, amik kevésbé  munkahelyteremtők, vagy profitálók. Mondom én. A laikus.

Balogh Bertalan