Véletlenül őt is így hívták, de nem azonos azzal  a Lidi nénivel, aki a nóta szerint batyut kötött a hátára úgy ment a vásárba három libával a batyuban. Tény, a majdnem kilencven éves bölcs író barátom, Roób Guszti szerint, hogy a Gödöllő melletti faluban élő Lidi néni is libákat tömött, és árulni hordta azokat a helyi piacra már évek óta. Régi történet ez, azokból az időkből való, amikor Roób Guszti fiatal volt még, és amikor még faluhelyen mindenki -  aki tudott,-  tartott libát, kacsát, csirkét, disznót, tehenet. Nem mint ma, amikor kenyérért, húsért, és jóformán mindenért  a boltba mennek az emberek, mert változtak az idők, a körülmények és maguk az emberek is változtak.
   Lidi néninek nagy családja és fél tucat unokája is volt, de mint özvegy asszony egyedül élt a házában és libákat tömött. Jó üzlet volt ez, és biztos üzlet.
   Ám egy reggel a tragédiák tragédiájára ébredt. Kilépve a házból elszörnyedve látta, hogy az összes libája, - mégpedig szám szerint huszonkettő - holtan fekszik az udvaron. Sírva, jajgatva lökdöste meg őket a lábával, de egyik sem mozdult, mert döglött liba csak fekszik és hallgat, mint a sír. Még melegek voltak, tehát megítélés szerint valami rettenetes és gyors dögvész okozhatta ezt a csapás. Riadt fejében megfordult az a gondolat is, hogy ő követhetett el valami iszonyatos bűnt, ha Isten ilyen kegyetlenül sújtott le rá. De hát mi bűnt követhet el egy csöndes, kedves öregasszony?
   A falu valamikor olyan volt mindenütt, hogy száz szeme és száz füle volt, ez a hír is órák alatt elterjedt, és jöttek is a szörnyülködő szomszédasszonyok, hogy vigasztalják a pityergő, szipogó Lidi nénit, aki akkor már a lócán ült és mentette ami még egyáltalán menthető volt: sorra fosztogatta, tépte a dögöket a tollukért, hogy visszanyerjen legalább valamicskét a nagy veszteségből. De a dögök így is gondot okoztak, mert valahogyan illett volna elásni mind, de ő ehhez délutánra már túlságosan kimerült volt. Lemondóan  hagyta hát a dögöket az udvaron úgy ahogy voltak, és másnapra tette a feladatot hogy találjon valakit a szomszédságban aki hajlandó lesz majd elhantolni őket.
   A történet azonban másnap reggelre nagyot fordult, ugyanis Lidi nénénk libagágogásra ébredt. Hamar föl is kászálódott, kisietett, és elképedve látta  a nagy csodát: mind a huszonkettő ugyanis eleven volt, mintha mi sem történt volna, csak éppen rettenetesen néztek ki így csúfondárosságig megtépázva.
   Könnyű rájönni utólag, hogy a dolgok nyitja a hatalmas eperfa volt az udvar közepében. Ugyanis az előző napi szeles időben talán fél mázsányi mézédes, érett eper is hullott le, az udvar nagy részét szinte vastagon beterítve a libáknak nagyon kedves csemegéből. Az eperpálinka pedig sosem találódott volna föl, ha nem erjedne meg a hullott eperben gazdagon rejtőző alkohol.
   Ezúttal éppen csak az történt, hogy fölzabálták a libusok az epret, mind, és reggelre holt részegen álmodták édes álmukat. Igazán olyan eszméletlenül részegen, hogy tolluk tépdesésére sem rebbentek meg. A falu szája aztán rázendített, és hasát fogta mindenki a nevetéstől, mert életében nem láttak emberek olyan rettenetes csúful  megtépázott libákat, mint Lidi néniéi.
   Öregek nevetve ma is emlékeznek még az esetre. Csoda, hogy csak maga a történet maradt fönn, pláne, hogy ezennel leírtam, de vidám nóta nem született belőle, pedig adva volt egy igazi happy end...

Balogh Bertalan