"Ezüstös Hold, aki mindig utazol,
Galambomat nem láttad-e valahol?
Láttam, láttam csipkebokor tövében,
Bosnyák puska golyója a szívében."

      Mikor Ausztria 1878-ban Boszniát megszállotta, Maglájnál és Szarajevónál sok magyar katona elesett. E népdal ilyen alakjában azon időben, avagy nem sokkal azután keletkezhetett. Népünk fölfogása is tehát a Holdat az utazással, vándorlással hozza kapcsolatba, aminthogy a Holdat ma is szoktuk „az Ég vándora”-nak költőileg nevezni. Tény is pedig, hogy a Hold, járásával valamint szabályosan ismétlődő alakváltozásaival az ősök legfőbb időmérője is volt.

      Hold és halad valamint kel, tovakel szavaink egymásnak közvetlen hangtani rokonai (h-l, k-l), mivel a magánhangzók minden nyelvben egymással igen könnyen váltakoznak.

   A finn nyelvben is kalteva = halad, menetel de ugyancsak az albán nyelvben is kalon = halad, elhalad. Viszont kétségtelen, hogy az utazás, menés és az út egymással mindenkor eszmetársulásban volt és van ma is. És íme: latin-olasz callis-calle = út, ami a finn kalteva és a magyar halad szavakkal azonosul, ugyanúgy mint a görög kelendosz = út a magyar kel igével.             Népünk Hold helyett Hód -at is szokott mondani, amely utóbbi szó viszont a szláv hóda, hódati = jár, járni szóval egyezik tökéletesen.

     A régiek Egyiptomban, Krétán, a görögök, a rómaiak a Hold istenségét többek között Men, Menesz, Mendesz, Min, Minosz neveken nevezték, sőt a görögben mene = Hold. Mind amely nevek viszont a mi népies mén = megy szavunkkal azonosak. Egyébként pedig a finnben és a vogulban is mene, mine = megy, halad. A fönt említett Mendesz név hasonlít a német Mond, tájszólásos és angol Moon = Hold szóra. De egyezik ezen Mendesz név betű szerint magyar mendegél szavunkkal is.

     A régiek a Holdat fehér lóval, főkép ménnel is szokták volt jelképezni, úgyhogy mén szavunknak a görög mene = Hold szóvali egyezése semmi esetre sem véletlenség. Fáy Elek („A magyarok őshona.” Budapest, 1910. 189. oldal) is fölhozza: „Mén Holdisten még a késő római császári pénzeken is lovon ülve ábrázoltatik.” Sőt hozzáteszi Fáy, hogy valószínűleg voltaképen a ló tekintendő az istenségnek. De hozzátehetjük ezekhez mi még azt is, hogy miután a menés, járás, futás az ősök észjárásában a lóval természetesen összefüggésben volt, ezért teljesen okszerű az is, hogy mén igénk és a hím lovat jelentő mén főnevünk egymással teljesen azonos. De azonosak e szavaink még a görög mene = Hold szóval is, míg viszont a magyar monyas szintén = hím ló és a német-angol Moon szó meg a német Mann = férfi, hím szóval azonosul. De hogy mindezek nem holmi véletlen egyezések, mutatja az, hogy a Hold–halad–kel–callis–calle-kelendosz már említett szavakkal egyezőleg is megvan a pontos párhuzamuk, mert német Gaul = ló, görög kelesz = gyorsfutó ló.

     Koldus szavunk is a Hold nevére hasonlít, a koldulás, koldusság pedig mindenkor a vándorlással, házról-házra, faluról-falura való járással, bolyongással, mendegéléssel is összefügg, annyira, hogy nyelvünkben is közönséges mondás: „kósza koldus”. Népi nyelvünkben is kalézolás, kolindálás = kószálás de egyúttal koldulás is, úgyhogy kalandozás szavunkat is ide sorolhatjuk.

     De jelképezték a régiek a Holdat és a Holdistent a juhval is, azaz hogy főképen, miként az egyiptomi Mendesz városában élő, fehér és szentként tisztelt kossal. Tény pedig, hogy olaszul ma is montone = kos, amely szó hiszen a német Mond szóval azonos. A juhféle pedig a legjellegzetesebb vándorló, örökké mendegélő állat, amiértis a juhokból élő emberek is mind, örökké vándorló nomádságra kényszerülnek, mivel ennélkül nyájaiknak nem volna elegendő legelőjük. Az ismert merino, merinos juhféle neve értelme is a spanyolban: vándor, vándorló. Oláhul merge, franciául marche menés. És íme: Erdélyben a székelység nyelvén viszont mendele, möndöle, mendelecs, möndölecs = juh, amely szó tehát a mendegél, möndögel igénkből származik, de egyúttal betű szerint egyezik a Mendesz, Mond és montone szavakkal is.

      Ha azonban mindez így van, honnan származik máshonnan a latin mendicus, mendicare = koldus, koldulni szó mint mendegél szavunkból, vagyis tehát ősnyelvünkből.

      Említettem, hogy az Égen örökké mendegélő Hold a haladó, örökké menő, futó idő mérőjeként is szerepelt (latin mensura = mérés). És íme: idő szavunk teljesen azonos a szláv ide = megy, halad szóval, ugyanúgy mint ahogy a magyar l hang nélküli Hód = Hold szó meg a szintén szláv hóda, hódati = jár, járkálni, menni, mendegélni. Ha azonban a szláv ide = megy és a magyar idő szó egymással ily összefüggésben van, honnan származik akkor a germán mythologia idő-istennője Idun neve? Mi több: a magyar Hód = Hold és a szláv hóda = jár szóval tökéletesen egyezik a szintén szláv hodina, godina = év, esztendő szó is, ami tehát a haladó időt az év haladó voltával köti össze. Ha viszont a megy, halad igéinkkel értelmében azonos a jár igénk, honnanan származik akkor a német Jahr (ejtsd jár) = év szó máshonnan mint jár igénkből, vagyis tehát szintén ősnyelvünkből. Mikor hiszen jár igénk még természeti ős-szó, holott a német Jahr = év már műveltségi szó lévén, csakis származék lehet.

      Annyi bizonyos, hogy nincsen olyan lángész amely csak annyi egyezést is föl tudna sorolni, össze tudna állítani, de valótlan alapon, mint amennyit e rövid cikkben fölsoroltam. Holott ugyan ilyet ezrével hozhatni föl. Vagyis: Ha a magyar nemzet árjaelőtti ős-európai voltára semmi más bizonyíték sem volna, mint amennyit itt a Holddal és idővel kapcsolatban fölhoztam, úgy már ennyi is elég volna.”

forrás: http://tomoryzsuzsa.weebly.com/