1991. december 1-jén a mai Ukrajnában népszavazást tartottak a Szovjetunióból való kilépésről. Ezzel együtt Kárpátalján arról is szavaztak az emberek, hogy nyerjen-e Kárpátalja egy különleges státust, valamint arról, hogy szülessen-e Beregszász központtal egy magyar autonóm terület? Az  emberek elsöprő többséggel mindkét kérdésre igennel szavaztak. Öt nappal később, 1991. december 6-án Kijevben Antall József, Magyarország akkori miniszterelnöke aláírt egy olyan ukrán-magyar alapszerződést, amelyről az Országgyűlésnek nem volt tudomása, amely egyetlen szóval sem reflektált a népszavazásban megnyilvánult népakaratra, és amely örök időkre lemondott Kárpátaljáról. Antall József miniszterelnök és Jeszenszky Géza külügyminiszter eljárását a Magyarok Világszövetségének Elnöksége a hazaárulás minősített esetének nevezte (lásd ide kattintva). A népszavazás és az alapszerződés aláírása évfordulójának közeledtével sajtószolgálatunk tíz részes folytatásban közzéteszi Dr. Dányi László újságíró, történész páratlanul dokumentált  tanulmányát, melynek címe: Miért mondott le az Antall-kormány a történelmi Kárpátaljáról? – A magyar-ukrán alapszerződés aláírása (Kijev, 1991. december 6.) és ratifikálása (Budapest, 1993. május 11.). Dr. Dányi László elemzése rendkívül alapos és hiánypótló: egy nélkülözhetetlen műfajt teremt meg a jelenkori magyar újságírásban és politika-tudományban.

Miért mondott le az Antall-kormány és az Országgyűlés a történelmi Kárpátaljáról?

A magyar-ukrán alapszerződés aláírása (Kijev, 1991. december 6.) és ratifikálása (Budapest, 1993. május 11.)

Ami Kádár Jánosnak nem sikerült, most sikerülni fog

Az Országgyűlés 1993 tavaszán tűzte napirendre a területi klauzulát tartalmazó, az ukrán parlament által 1992. július 1-jén ratifikált szerződés megerősítését, majd hirtelen lekerült a tárgysorozatról azon a napon, amelyen a szavazás várhatóan megtörtént volna. Váratlanul nagy politikai vihart kavart Magyarországon a magyar-ukrán kapcsolatok alapjait képező államszerződés, a magyar-ukrán alapszerződés ratifikálása 1993. május elején. Ahogyan a Magyar Fórum írta, „Forgószélszerű, elemi erejű felháborodás zúgott végig a magyar parlamenten, amikor a múlt héten megkezdődött a magyar-ukrán alapszerződés vitája.”[18] A szerződéssel kapcsolatos kifogások között első helyen szerepelt, hogy a ratifikálással a Magyar Köztársaság túllépne a határok erőszakos megváltoztatását eltiltó, az 1928. évi, erőszakot, illetve az azzal fenyegetést elutasító Briand-Kellog paktum alapjain álló Helsinki Záróokmányon. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet országai által 1975. augusztus 1-jén aláírt záróokmány első pontja ugyanakkor kimondta: az aláíró államok „Úgy vélik, hogy határaik a nemzetközi joggal összhangban, békés eszközökkel és megegyezéssel megváltoztathatók (az én kiemelésem – D. L.).”[19] A politikai kötelezettségvállalásokat tartalmazó egyezmény (nem szerződés) első kosár 2. pontja a tartózkodás az erőszaktól vagy az erőszakkal való fenyegetéstől kitételt, 3. pontja a határok sérthetetlenségét, 4. pontja az államok területi integritását, 5. pontja a viták békés rendezését tartalmazta.[20] Az ungvári Druzsba (Barátság) Szállóban maga Leonyid Kravcsuk ukrán miniszterelnök ígértette meg az alapszerződés magyar parlamenti ratifikálását szorgalmazva 1993. április 30-án Antall József magyar miniszterelnökkel azt, hogy összekapcsolja a kisebbség és a határ kérdését.[21]

Május 4-én, kedd délután azonban jelentős vita bontakozott ki a parlament plenáris ülésén, annak ellenére, hogy a koalíciós pártok parlamenti képviselő-frakcióinak május 3-i – Antall József miniszterelnök és Jeszenszky Géza külügyminiszter részvételével megtartott – együttes ülésén szavazással döntöttek arról, hogy a három képviselőcsoport parázs vitát követően igennel voksol a magyar-ukrán alapszerződés ratifikálására. Már az MDF márciusi balatonkenesei frakcióülésén is heves vita bontakozott ki. Zacsek Gyula országgyűlési képviselő (MDF) és Szabó Lukács országgyűlési képviselő (MDF) is azzal érvelt: amennyiben a két fél kölcsönösen lemondana az egymással szembeni területi igényekről, abban az esetben „Magyarország olyan precedenst teremtene, amelynek alapján a jövőben például a román fél is joggal lépne fel hasonló igényekkel a két ország alapszerződését illetően (az én kiemelésem – D. L.).”[22] A szlovák rádió budapesti tudósítója már arra figyelmeztetett, hogy „hasonló helyzet állhat majd elő a magyar-szlovák, illetve a magyar-román alapszerződés tárgyalásakor is.”[23] A Magyar Hírlap karikaturistája, Pápai Gábor viccesen megrajzolta, hogy az egyik országgyűlési képviselő azt kiabálja a parlamentben: „Ilyen könnyen nem mondunk le a Don-kanyarról!”[24] Szabad György országgyűlési képviselő (MDF), az Országgyűlés elnöke még délelőtt jelentette be a parlamentben, hogy délután a szokott időben az interpellációk és kérdések előterjesztése következik, majd többek között a Magyar Köztársaság és Ukrajna között a jószomszédság és az együttműködés alapjairól szóló, 1991. december 6-án aláírt szerződés megerősítéséről szóló országgyűlési határozati javaslat vitájára és határozathozatalára kerül sor. Mint tudósításában a Magyar Hírlap kiemelte, a Jeszenszky Géza külügyminiszter (MDF) expozéját követő háromórás, éles vita során Kovács László országgyűlési képviselőt (MSZP), a parlament Külügyi bizottságának elnökét szomorúsággal töltötte e, hogy „egy ilyen fontos kérdés vitájában ekkora szerepet kapnak az indulatok, és az alantas nacionalista ösztönökre építő népszerűség-hajhászás.”[25]

Szabad György délután 4 óra 25 perckor így szólt: „Tisztelt Országgyűlés! Folytatjuk tanácskozásunkat. Megkérem képviselőtársaimat, foglalják el a helyüket. Soron következik a Magyar Köztársaság és Ukrajna között a jószomszédság és az együttműködés alapjairól szóló, 1991. december 6-án aláírt szerződés megerősítéséről szóló országgyűlési határozati javaslat általános vitája. Az előterjesztést 5984-es számon kapták kézhez képviselőtársaim. Az előterjesztéshez módosító javaslatot nyújtott be Zétényi Zsolt és több képviselőtársa a 10204-es számon.”[26] Majd megadta a szót a napirendi pont előadójának, Jeszenszky Géza külügyminiszternek (MDF), aki így próbálta megmagyarázni a magyar fél Kárpátaljáról való lemondását. „Tisztelt Ház! A szerződés fontos biztonsági garanciákat is tartalmaz mindkét fél számára. A magyar kormány e szerződésnél – 2. cikk (2) bekezdés – tekintetbe vette, hogy Ukrajna most vált függetlenné, hogy vele Magyarországnak nem voltak, nem lehettek kétoldalú szerződései, hogy Ukrajna határairól az 1920-as, illetve az 1947-es békeszerződések sem rendelkezhettek. Ezért tudtuk elfogadni a területi igényektől való tartózkodás ukrán javaslatát a szerződésbe foglalt formában, úgy, ahogy az egymással a második világháború után békeszerződést nem kötött államok, így Németország, Lengyelország, Csehszlovákia, Oroszország és Ukrajna egymással kötött szerződéseikben megfogalmazták. Az ukrán-magyar szerződésben figyelembe vettük azt is, hogy az ukrán politika a nemzeti kisebbségi kérdést, csakúgy, mint mi, a kétoldalú szerződések szerves részének tekinti. Tehát törvényes, szerződéses alapon jelentjük ki kölcsönösen, hogy felelősséggel tartozunk a határainkon túl élő nemzetiségeink sorsáért, és támogatjuk jogos törekvéseiket. Jószomszédi kapcsolatainknak tehát kezdettől fogva volt egy különleges eleme: egyetértés és együttműködés a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása terén. Ennek elvi kereteit és gyakorlati megvalósításának útját fogalmazta meg az 1991. május 31-én a két külügyminiszter által (Budapesten – D. L.) aláírt nyilatkozat, amihez később több ország is csatlakozott. Ez a nyilatkozat térségünkben egyedülálló módon rögzíti a kisebbségek egyéni és közösségi jogait, s lényegében véve a kulturális és közigazgatási önkormányzat elvét fogalmazza meg.” (…) A kijevi parlament elfogadta és 1992. június 25-én hatályba léptette A nemzeti kisebbségekről című törvényt, Kárpátalja terület elnöki megbízottja pedig 1992. december 17-én rendeletben rögzítette ennek területi érvényesítését. Ez többek között előírja, hogy ’Ahol a lakosság többsége meghatározott nemzeti kisebbséget alkot, az állami, társadalmi szervek, intézmények és szervezetek hivatalos személyei kötelesek beszélni az állami nyelvet és a nemzeti kisebbség nyelvét olyan szinten, amely hivatali teendőikhez szükséges.’ Szeretném megkérdezni a tisztelt Házat, hogy ismernek-e olyan országot itt, Közép- és Kelet-Európában, ahol ilyen törvény, ilyen rendelet érvényben van – minket kivéve. (…) Amikor ebben a szerződésben megerősítjük, hogy Ukrajnával szemben sincs területi követelésünk, ezzel nem csupán a demokratikus jogállamok normarendszerével és a helsinki záróokmánnyal összhangban járunk el, hanem az ukrán-magyar viszony különleges vonatkozásait is figyelembe vesszük - történeti, gazdasági vonatkozásokat. A területi követelés elvetése az erőszak alkalmazásával való fenyegetés - egy nemzetközi jogilag tiltott lépés - elutasításának egy konkrét formában történő megerősítése. Következésképpen nem értelmezhető a nemzetközi jog által megengedett bármilyen jogszerű cselekményről való lemondásként.”[27] Hegedűs István országgyűlési képviselő, a parlament Külügyi bizottságának (elnök: Kovács László MSZP-s országgyűlési képviselő) alelnöke (Fidesz) azt a tájékoztatást adta, hogy a Külügyi bizottság kétszer is tárgyalta a magyar-ukrán alapszerződés kérdését. A szerződés egészét vizsgálta, nem ragadott ki belőle részleteket, és legutóbb, januárban többségi szavazással – egy ellenszavazattal és egy tartózkodás mellett – úgy döntött: támogatja, hogy a magyar parlament ratifikálja az alapszerződést. „Mi is a külügyi bizottságban úgy értékeltük, hogy az ukrán vezetés többsége érti és elfogadja a magyar kisebbség törekvéseit az autonómia megteremtésére, a kulturális identitás megőrzésére.”[28]

Zétényi Zsolt országgyűlési képviselő (MDF) emlékeztetett arra, hogy Magyarország egyaránt realista volt a trianoni és a párizsi békediktátum, valamint az agressziót megtiltó ENSZ-alapokmány és a határok erőszakos megváltoztatását tiltó Helsinki Záróokmány aláírásakor. Szükségtelen a magyar-ukrán alapszerződés megkötése, mert az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság aláírta a Magyarország határait egyértelműen rendező, garantáló párizsi békeszerződést, és azért is szükségtelen, káros, felesleges és lehetetlen ilyen államközi szerződés megkötése, mert Magyarországgal szemben sem történelmi, sem gazdasági, sem néprajzi alapon nem vethetők fel területi követelések. Ez Magyarországgal, egy olyan országgal szemben egyoldalú kikötés, amely szomszédjai iránt nem vetett fel területi követelést, inkább számos jelét adta békés együttműködési szándékának. „Mit jelent egy ilyen kikötés jelenleg régiónkban, a Kárpát-medencében? Jelenti elsősorban a szomszédos országok nacionalista erőinek felbátorodását arra, hogy megerősítsék a magyar kisebbségek nehéz sorsának további megszorítását, jogaik tovább megnyirbálását. (…) A helyes formula az, hogy ’Magyarország kijelentve, hogy békére törekszik, tartózkodik minden erőszakos lépéstől, tekintettel a határon túli magyar kisebbségek érdekeire, megtartva az általa aláírt nemzetközi szerződéseket, mint amilyen az ENSZ alapokmánya és a helsinki záródokumentum, és mindezek alapján határokra vonatkozó kikötéseket abban az esetben fogad el és lát jónak, hogyha ezek a kikötések a határok számára kedvező irányú megváltoztatását tartalmazzák (az én kiemelésem – D. L.).’”[29] Zétényi Zsolt képviselő frakció-társa, G. Nagyné Maczó Ágnes (MDF) arra volt kíváncsi, hogy Göncz Árpád köztársasági elnököt, Antall József miniszterelnököt és Jeszenszky Géza külügyminisztert konkrétan mik kényszerítették az államszerződés támogatására, miközben szegedi frakciótársa, Bratinka József országgyűlési képviselő (MDF) népszavazásért kiáltott.

Miután a parlament G. Nagyné Maczó Ágnes országgyűlési képviselő mindkét ügyrendi javaslatát (határozathozatal elhalasztása, illetve a köztársasági elnök és a miniszterelnök meghallgatása) leszavazta, a kormánypárti képviselőasszony – politikai horrort, hazaárulást és ügynöki, besúgói (Belügyminisztérium III. Főcsoportfőnöksége III/III. /Belső Reakció Elhárító/) Csoportfőnökség)[30] múltat felemlegetve – folyamatos zaj, hangzavar közepette alaposan kipakolt. „Ebben az országban negyven évig történelmet és politikát hazudtak nekünk. Most ezt a politikát demokrácia címén igazságként akarják elfogadtatni velünk, hogy végképp elfelejtsük Vereckét, Pozsonyt, Nagyváradot – még a nevüket is. (…) Ami ugyanis Kádár Jánosnak nem sikerült – bár 1957-ben megkísérelte –, most az önmagát 15 millió magyar miniszterelnökének valló Antall Józsefnek a demokráciában, hatpárti előzetes egyeztetéssel sikerülni fog. A Házon, őszerinte, biztos, hogy sikerül átvinni ezt a döntést, hisz ígéretet tett erre Kijevben. Ez az ígérete csak akkor lehet megalapozott, ha ő biztos abban, hogy ez a Ház jóváhagyja, ratifikálja az ő megállapodását. Ez csak akkor válhat világossá előttünk, miért mer ilyen ígéretet tenni, hogyha valóság a Zacsek és Kónya párbeszéd, miszerint a legtöbb ügynök az MDF-ben található. Mert ilyen hazaáruló döntést csak azok szavazhatnak meg, akiket sakkban tartanak… (Erősödő zaj.), akiket megvesztegettek… (az én kiemelésem – D. L.) (Nagy zaj, közbekiáltások.) Feltételezni sem merem… (…) aki ezt a szerződést véleményem szerint jóváhagyja, az a népet, a hazát árulja. (Zaj.) Nem becsmérlő kifejezéseket akartam használni, hanem tényként kívántam leszögezni, hogy erre a szerződésre semmi szükség nincsen! Politikai dilettantizmus egy kormány részéről, amikor olyan dolgot ír alá, amire politikailag semmi szükség. Mert ha nemzetközi diktátumnak tesz eleget, akkor elmondhatja, hogy kényszerhelyzetben vagyunk. De önként, dalolva lemondani gyermekeinkről, akiket elraboltak tőlünk… (Moraj.) (…) És ne felejtsék el, hogy ez nem kétoldalú szerződés, hanem egy diktátum legitimizálása. A magyarság ugyanis megőrizte, ébren tartotta sérelmeit. Ezt a tudatot senki nem merte idáig történelmünkben elárulni, és most ezt az ezeréves reményt akarják kitörölni véglegesen a lelkünkből. (…) A magyarság a történelem folyamán öt krisztusi sebet kapott: Muhi, Mohács, Kismajtény, Világos és Trianon. (…) Krisztus életét azonban a hatodik oltotta ki: a lándzsaszúrás a bordák közt a szívbe. Vigyázzon a magyarság, hogy ezt a hatodik szúrást meg ne érje.”[31]

Katona Tamás országgyűlési képviselő (MDF), történész azt fejtegette, hogy a magyar-ukrán tárgyalásokat 1990 augusztusában a nemzetiségi kérdés ügyében ő kezdte meg külügyi államtitkárként, akkor, amikor még Ukrajna nem volt szuverén állam. A kárpátaljai születésű édesanyjával (Beregszász melletti Sárosoroszi) és nagyanyjával (egyetlen Csehszlovákiához csatolt, majd a Szovjetunióhoz, végül Ukrajnához került Szatmár megyei község, Nagypalád) előhozakodó történész arra hívta fel a figyelmet, hogy Ukrajna 1991 előtt nem volt független állam, se a békeszerződéseket, se a Helsinki Záróokmányt nem írta alá, ezért kell számára a Magyar Köztársaságnak külön megerősítenie, hogy nincs területi követelése. Megítélése szerint a több mint 50 millió lakosú Ukrajnában a magyarok számára a kisebbségi megállapodás jelentette az egyetlen fennmaradási esélyt. Az anyaország területi követeléseinek jogosságát illetően – kifelé önzetlen módon – a liberális Szabad Demokraták Szövetségének álláspontját – G. Nagyné Maczó Ágnes országgyűlési képviselő (független) álláspontját illúziónak minősítve – egy etnográfus, Szent-Iványi István országgyűlési képviselő (SZDSZ), a szocialista-szabad demokrata Horn-kormány (1994–1998) külügyi államtitkára fejtette ki. Azzal indokolta az államszerződés ratifikálásának szükségességét, hogyha nem teszi meg a parlament, akkor sem lesz általánosan és kötelezően érvényű szerződés a magyar nemzeti kisebbség jogaira vonatkozóan: „Ezzel a magyar kormány, a magyar Országgyűlés, a magyar nemzet nem lemondott a magyar kisebbségekről, hanem éppen hangsúlyosan középpontba állította őket.”[32]

A Kisiparosok és Kiskereskedők Országos Szövetségének (KISOSZ) korábbi tisztviselője, Csépe Béla országgyűlési képviselő (Kereszténydemokrata Néppárt, KDNP) érezhetően dilemmában volt, hogy a radikálisokhoz közel álló érzelmeit hogyan egyeztesse össze a kormány iránti lojalitással: „Kárpátalja ősi magyar terület. Nyilvánvaló, hogy mindannyiunkat megráz maga a gondolat, hogy esetleg az ott élő magyaroknak a sorsát befolyásoló döntést hozunk. (…) Én úgy látom, hogy Magyarország politikai tájékozódása, az a külpolitikai irányvonal, amelyet ez a kormány követ, ezt a feladatot igenis megtestesíti, és ezt a célt megközelíti. (…) Ez a formula, ami ebben a szerződésben szerepel, az erőszakos határmegváltoztatáshoz kötődő fogalmat tartalmaz, azt, hogy nincs területi követelésünk. Én sem tudnék végérvényesen lemondani arról, hogy itt a magyarság örök időkre szólóan jelentse ki, hogy lemond, és most nemcsak Kárpátalját érintően, hanem bármilyen más ősi magyar területről. Úgy vélem, hogy itt nem erről van szó.”[33]

Horn Gyula országgyűlési képviselő, a Magyar Szocialista Párt (MSZP) elnöke, a szocialista Németh-kormány volt külügyminisztere Csépe Bélának, a KDNP képviselőfrakció-vezetőjének azt üzente, hogy abban az esetben lehet módosítani a határokat, ha a román, a szlovák és az ukrán fél azt kezdeményezi. Horn Gyula szerint csupán egy megszállott csoport hajtogatta a magáét – „Ők nemcsak a parlamentben mondják a magukét, és nem először hallani tőlük a területi követelésük igényét.”[34] Hasonló volt a végkicsengése Szűrös Mátyás országgyűlési képviselő (MSZP), az Országgyűlés alelnöke, az egykori Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottsága (KB) volt külügyi titkára szavainak: „A magyar fél a kölcsönös előnyök és érdekek érvényesítésére törekedett, és nem mondott le olyasmiről, aminek birtokában lenne, vagy amire netalán lehetősége nyílna a jövőben.”[35] Németh Zsolt országgyűlési képviselő (Fiatal Demokraták Szövetsége), a Fidesz alelnöke, külpolitikai szakértője politikai kalandorságnak nevezte a radikális országgyűlési képviselők ratifikálással szembeni fellépését, mivel a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), a kárpátaljai magyarság egyetlen legitim szervezete maximálisan támogatja az alapszerződést. „Fodó Sándor, a KMKSZ elnöke ebben a minőségében jelentette ki számtalan alkalommal az elmúlt időszakban, hogy ne kövessen el a magyar parlament őrültséget azzal, hogy nem írja alá. (…) 1990. december 1-jén (valójában 1991. december 1-én – D. L.), amikor létrejött Ukrajna, Magyarország volt szinte a legelső bába, aki odaállt ehhez a bölcsőhöz… (…) Ezt a relációt veszélyeztetni politikai kalandorság. (…) Nyugat számára az, hogy régiónkban háború dúl, hogy olyan feszült a politikai helyzet, amilyen, annak a gesztusnak a helyi értéke, hogy két ország meg tudja egymással oldani a saját problémáját, az egy hihetetlen precedensértékű jelzés.”[36] Németh Zsolt, a parlament Emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságának elnöke egyrészt azzal magyarázta a Fidesz támogatását, hogy az elutasítás mentén jött létre a magyar szélsőjobb. Másrészt valódi külpolitikai bravúrnak tartotta, hogy „alig öt nappal a független Ukrajna megszületése után Magyarország alapszerződést tudott aláírni. Ezt értékeltük azzal, hogy igent mondtunk a szerződésre, annak ellenére, hogy a kissé sebtében összekalapált dokumentummal kapcsolatban voltak kétségeink.”[37]

18 A törvényhozók nem hivatkozhatnak semmiféle kényszerre – Magyar-ukrán alapszerződés. Magyar Fórum közéleti hetilap, 1993. május 13.

19 Zacsek Gyula: Kik voltak a szövegezők? – Zétényi Zsolt: Veszélyes kitételt fogadtunk el – Magyar-ukrán alapszerződés – A törvényhozók nem hivatkozhatnak semmiféle kényszerre – Parlamenti képviselők a hírhedett második cikkely veszélyeiről. Magyar Fórum, 1993. május 13.

20 Az európai biztonsági és együttműködési értekezlet Helsinkiben aláírt záróokmánya. Népszabadság, 1975. augusztus 3.

21 Nincs és nem is lesz… – Kárpát-medence – Körkérdés a magyar-ukrán szerződésről.

22 Sz. P.: Parázs vita után igen – A koalíció a magyar-ukrán alapszerződésről. Magyar Hírlap, 1993. május 4.

23 Pozsonyi tudósítónktól: Csak Csurka hívei ellenezték a szerződés ratifikálását. Magyar Hírlap, 1993. május 6.

24 Magyar-ukrán alapszerződés. Magyar Hírlap, 1993. május 6.

25 Sz. P.: Jeszenszky: erősödő balítéletek. Magyar Hírlap, 1993. május 5.26[1] Szabad György, az Országgyűlés elnökének (MDF) bejelentése. Napló, 1993. május 4.

26 Szabad György, az Országgyűlés elnökének (MDF) bejelentése. Napló, 1993. május 4.

27 Jeszenszky Géza külügyminiszter (MDF) felszólalása. Uo.

28 Hegedűs István országgyűlési képviselő (Fidesz), a parlament Külügyi bizottsága alelnökének felszólalása. Uo.

29 Zétényi Zsolt országgyűlési képviselő (MDF) felszólalása. Uo.

30 A Belügyminisztérium III. Főcsoportfőnökség és szerveinek ÜGYRENDJE. Belügyminisztérium III. Főcsoportfőnökség, Budapest, 1972. március 15. Ld. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának honlapja, www.abtl.hu

31 G. Nagyné Maczó Ágnes országgyűlési képviselő (MDF) felszólalása. Napló, 1993. május 4.  „még Kádár János sem jutott el addig, hogy egy ilyen kijelentést tegyen, mert Kádár János is csak azt mondotta, hogy nincs területi követelésünk, de annyi esze volt – elnézést kérek –, hogy nem tette hozzá: a jövőben sem lesz. A külügyminiszter úr hozzátette, a miniszterelnök úr aláírta.” Ld. Torgyán József országgyűlési képviselő (Független Kisgazdapárt) felszólalása. Napló, 1993. május 4.
32 Szent-Iványi István országgyűlési képviselő (SZDSZ) felszólalása.  Uo.

33 Csépe Béla országgyűlési képviselő (KDNP) felszólalása. Uo.

34 Kemény vita után: igen – Magyar-ukrán alapszerződés. Népszava, 1993. május 12.

35Szűrös Mátyás országgyűlési képviselő (MSZP) felszólalása. Napló, 1993. május 4.

36 Németh Zsolt országgyűlési képviselő (Fidesz) felszólalása. Uo.

37 Mink András: „Az alapszerződés ma inkább bunkósbot, nem a történelmi a megbékélés eszköze” – Interjú Németh Zsolttal, a Fidesz alelnökével, a parlament emberjogi és kisebbségi bizottságának elnökével a kisebbségi politikáról. Beszélő Online, www.beszelo.c3.hu/cikkek/az-alapszerzodes-ma-inkabb-bunkosbot-nem-a-tortenelmi-megbekeles-eszkoze

(folytatjuk)