Az ottani lelkipásztor, Csorba Péter nagytiszteletű úr hallotta tőlem először az alább következő, már akkor is eléggé terjedelmes gondolatmenetet.  (A "szkíta ősvallásra", illetve a manicheizmusra való utalás akkor még hiányzott belőle!)

Érdekesnek és meggyőzőnek találta, ezért nyomban összehívott egy kis - hat-hét "kollégából" álló lelkes mag köré szerveződött - baráti társaságot, hogy ismerkedjenek meg ők is ezekkel a gondolatokkal. A környékbeli református lelkipásztorokból és közvetlen hozzátartozóikból álló gyülekezet - nem kis meglepetésemre - egyhangúlag osztotta a házigazda véleményét. Azóta ide s tova harminc év telt el. Alakult, csiszolódott, itt-ott kissé módosult, máshol kiegészült az okfejtés, de lényegében nem szorult változtatásra. Több ízben előadást is kellett tartanom a témáról, mert a híre hamar szétszaladt az országban. Néhány helyen hangszalagra is rögzítették (legalább egy ilyen példány hozzám is eljutott) - szóval értet-lenségre igazán nem panaszkodhatom. Most úgy adom közre - ezúttal először írásban -, hogy belátom: mint nagykorú gyermek, már a maga életét éli, a maga útját járja. Fogadják szeretettel!

Tartok tőle, hogy sokan már a szövegét sem ismerik az Úri Imádságnak, nemhogy a mondandója mélyebb rétegeit valaha is vizsgálgatni merték volna. Ezért most ide írom azt a szövegváltozatot, amelyet gyermekkoromban megtanultam, és azóta is így mondom. (A sorszámozás a további hivatkozások meg-könnyítésére szolgál.)

1. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben!
2. Szenteltessék meg a Te neved,
3. Jöjjön el a Te országod,
4. Legyen meg a Te akaratod,
5. Mint a mennyben, úgy itt a földön is.
6. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.
7. És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.
8. És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól.
9. Mert tiéd az ország,
10. És a hatalom,
11. És a dicsőség.
12. Mindörökké!
Ámen.

Tudom, vannak más szövegváltozatok is. Ma már a reformátusok sem így mondják, pedig ez még fél évszázaddal ezelőtt náluk hivatalos verziónak számított. A többi felekezet... ki hogyan.

Az Úri Imádságnak két változatát közli az Új Testamentum. A hosszabbat hallottuk most, ezt Máté evangéliumában olvashatjuk. (Mt. 6. 9-13.) A római katolikusok eredetileg a Lukácstól lejegyzett, rövidebb változatot használták. (Lk. 11. 2-4.) Ma, ökumenikus elvekre hivatkozva - mikor melyiket. A fenti bontásban számolva az egyes tételeket, a római katolikus változat nyolcat, a református tizenkettőt tartalmaz. A kettő közti különbséget kitevő négy tétel az ún. "Doxologia", az Úr dicsőségét (görögül hé doxé) hangsúlyozó szövegrész.

Talán nem eléggé közismert, ezért meg kell említenem: az Úri Imádság szövegével gondok vannak. Nem az egyik vagy másik felekezet által használt, ódivatú vagy modernizált szövegváltozatok közti különbségekre gondolok. A tudományos közmegegyezés úgy tartja, hogy az Új Testamentum "eredeti" nyelve a görög volt, bár némi szemitizmusok arra engednek következtetni, hogy elképzelhető - legalábbis bizonyos részleteire vonatkozóan - egy "eredetibb" arámi (esetleg héber) nyelvű szöveg is. Ezt a kérdést a következőkben nem kívánom bolygatni. A kora-középkor óta az ún. "nagyegyház" amúgy is a Szent Jeromosnak tulajdonított latin fordítást, a "Vulgatát" használta, egészen a legújabb korig. De akármelyik szövegváltozatot tekintjük, ilyen fordulat, hogy "mi Atyánk", egyikben sem található, sőt elvileg sem képzelhető el. Ezekben a nyelvekben ugyanis nincs külön szó az atyára és az apára. Csakis a "pater" szó létezik, illetve görög megfelelője, "ho patér", amely a maga nyelvén kizárólag "apát" jelent. A pontos fordítás tehát, akár latinból, akár görögből történik, csakis így hangozhatnék: "mi apánk, ki vagy a mennyekben..." Márpedig mi nem ezt mondjuk. Tehát itt valami baj van a kréta körül.
A "Pater noster"-ből nem lehet "mi Atyánkat" fordítani! Ez ténykérdés, nem vélekedés kérdése. Ha pedig ez így van, akkor, más forrás is elképzelhető. További gondok egy része szerkezeti, a másik tartalmi jellegű. Kezdjük az előbbiekkel.

Az eddigi be-, illetve felosztások a mi tételeink közül az 5. számút nem tekintették önálló egységnek, hanem hozzácsapták a 4. számúhoz, esetleg az egész 1-től 4-ig terjedő tételsorozathoz. Aztán: a mi 7. és 8. sorszámmal ellátott tételeinket rendre kettébontották, és külön-külön értelmezték őket. A tételszám így természetesen megváltozott: egy mínusz és két plusz tétellel összesen 13-ra bővült. (Az "áment" mi sem vettük külön tételnek, hogy miért nem, arra később még visszatérünk.)

Nehezebb ügy a tartalmi gondok felderítése. Itt a 6., a 7. és a 8. tétel kerülhet górcső alá. A Szentírás-magyarázók egy része túlságosan "durvának", "földszagúnak" divatos szóval, amely mindjárt a használóikat is minősíti: "mucsainak" - találja a mindennapi kenyérre való ilyen direkt hivatkozást. Helyette jelzős bővítést javasolnak, így: "a mi mindennapi lelki kenyerünket..." (Igaz, hogy a Vulgata egyik szövegváltozatában Máté 6. 11. alatt ezt olvassuk: panem nostrum supersubstantialem, ami jelenthet egyfajta anyag-fölötti minőséget, ám ugyanitt, Lukács 11. 3. alatt mégiscsak ez áll: panem nostrum cotidianum, ami egyértelműen mindennapi kenyeret jelent, mindenféle természetfölötti mellékíz nélkül.) Szóval a test maradjon ki az Úri Imádságból? Angyali ötlet! Akkor miért kellett ide, a Földre születnünk? Lelki kenyeret az angyali karban is fogyaszthattunk volna! Máris előre kell bocsátanom: az Úri Imádság az emberi szinten megélhető teljességről szól. A szellem is, a lélek is, de a test is megkapja benne a maga táplálékát. Ki-ki a maga helyén és idején.

A 7. számú tétellel mindössze annyi a gond ez most nem másoké, hanem az enyém!, hogy a ma általánosan elfogadott szövegváltozat feje tetejére állít egy hierarchiát. Azt, amelyet olyan tisztán, szépen fogalmazott meg az 5. tétel. ("Mint a mennyben, úgy itt a földön is.") Nem az Úristennek kell tehát úgy megbocsátania, - miképpen mi is megbocsátunk, hanem fordítva: nekünk kell, az Ő példáját követve, megbocsátanunk - az ellenünk vétkezőknek.

De ez még hagyján! Hiszen ez lehet fordítási pontatlanság is. Hanem ami a 8. tételben történik... Először is: ez az egyetlen tiltás az egész, tizenkét tételből álló együttesben. "Ne vígy"! Milyen alapon tiltok meg én bármit a Mennyei Atyának? Érdekes, hogy a Biblia-magyarázók aggályoskodó csapatának nem ez tűnik fel. Erről így, direkt fogalmazásban említés se tétetik! Nekik csak annyi a gondjuk: hogyan tételezhetjük fel a Jóistenről, hogy kísértésbe visz minket? Végül is ez a kétség jogos. A hivatkozási alap pedig akár Jakab apostol leveléből is idézhető: "Senki sem mondja a kísértésben: Az Isten kísért engem! Mert az Isten maga rosszal meg nem kísérthető, ő sem kísért senkit." (Jakab 1. 13.) A helyesbítési javaslat ilyenkor így szól: "Ne engedj minket..." A tiltás tehát "ne tedd, bár megtehetnéd!" továbbra is megmarad.
Be kell vallanom: egészen a legutóbbi időkig nekem sem tűnt fel ez a tiszteletlen fordulat az Úri Imádságban. Sőt, ragaszkodtam az "eredeti" ("Ne vígy...!") fogalmazáshoz, inkább hagyománytiszteletből, mint érett megfontolásból. Időközben azonban találkoztam egy olyan szövegváltozattal - ezt elég bizonytalan indokolással szkíta előzményre vezették vissza népszerűsítői, amely egészen új megvilágításba helyezte a

8. tételt. Így hangzik: "Szabadíts meg minket a gonosztól, hogy ne vihessen kísértésbe minket!" A nyereség kétszeres.
Először: eltűnik a tiltás mozzanata. Másodszor: nem a Teremtő, hanem a gonosz vihet kísértésbe minket ahogy Jézust is megkísértette a maga idején és módján. Ettől kell megszabadítania az Úrnak a hozzá fordulókat.

Hosszas keresgélés után sem találtam kifogásolni valót ebben a szövegváltozatban. Hogyan torzulhatott (ha torzult) a jelenleg használt formára? Alighanem a következő változaton át: "Hogy ne vigyen kísértésbe, szabadíts meg minket a gonosztól!" Ebből már egészen csekély félreértés - vagy csúsztatás - révén aránylag könnyen előállhatott az ismert tétel-változat. De az is látható ebből a rekonstruált formából, hogy az csak valamelyik indoeurópai - akár latin, akár germán, akár szláv - nyelvre való áttétel (mármint a szkítából) révén állhatott elő. Csakis itt kezdődhet így egy mondat: "Ut..." (latin), "Damit..."(német), "Cstobü..." (orosz, kissé szabálytalan fonetikus átírásban) stb. Magyar így sohasem kezd mondatot. Feltehetőleg imádságos lelkületű szkíta ősünk sem. A jelenlegi változat talán éppen a nyakatekert indoeurópai fogalmazás kijavítása révén jött létre.
Gondjaink ezek után jórészt elcsitulhattak. Nem így örömeink. Azok csak most kezdenek éledezni.

Ha az Úri Imádság valóban a teljességet foglalja magában kérések és dicsőítés formájában - én erősen hiszem, hogy ez így van! -, akkor a teremtett világ legáltalánosabb, ugyanakkor számunkra, emberi lények számára közvetlen létfeltételeket is biztosító kereteinek jól érzékelhető megnyilatkozásban jelen kell lenniük benne. Melyek ezek a - legáltalánosabb - keretek? Lényegében egyetlen egyről beszélhetünk, amelynek egy térbeli és négyféle, egymásra épülő, különböző nagyságrendekben tetten érhető időbeli megnyilatkozásával számol a hagyomány. Nemcsak a miénk, hanem az indoeurópai-szemita alapokon építkező zsidó-keresztény egyházi hagyomány is, amikor a maga - szakrális év - fogalmát kialakítja, és működteti a napi, illetve az éves liturgiai gyakorlatban.