Gyakran éri  vád a hagyományos magyar konyhát, hogy  gyomorpróbáló ételei túl zsírosak,  fűszeresek, túlzottan sok húst tartalmaznak, ezért egészségtelen és elhízást okoz. Ennek az igen elterjedt nézetnek kevés köze van a valósághoz. Az ítészek egy nagyon lényeges dologról megfeledkeznek: az oly magyarosnak gondolt ételeket a magyar parasztság jelentős része nem ismerte, csak az Alföld gazdag mezővárosaiban, és ott is csak ünnepek, lakodalmak alkalmával főzték ezeket. A szegényparasztság ételei ezektől teljesen eltérőek voltak.

Az 1800-as évek elején jegyezte fel Reguly Antal ezt a nógrádi palóc heti étrendet:

hétfő     bab
    „sürüborsó” vagy kiszaggatott lisztpép („bukta”),
     illetve főtt tészta („haluska”) valamelyike
kedd     krumplileves
     káposzta „öregen” (főzelék), ha van, disznóhússal
szerda    „ázalékleves” (borsó, lencse vagy káposzta)
     főtt tészta (metélt, „gége” vagy „haluska”)
csütörtök  rántott leves tojással
     káposzta „öregen”, ha van, disznóhússal
péntek     bableves
     főtt tészta („laska”, „gége”)
szombat   lencseleves
     zsíron sült krumpli
vasárnap   leves reszelt tésztával
     káposzta „öregen”, ha van, disznóhússal

Az elv szerint hétfő, szerda, péntek tésztaevő nap, kedd, csütörtök, vasárnap húsevő nap volt. Szombaton valamilyen hústalan ételt főztek, hiszen ekkor már vasárnapra készültek. A katolikus egyház elvárása volt a húsos és hústalan napok váltakozása, azonban a parasztság (anyagi okok miatt) nem fogyasztott annyi húst, hogy húsevő napok mindegyikére ténylegesen jutott volna. Amolyan "kényszervegetáriánusok" voltak.
A természeti viszonyok, a  művelésre alkalmatlan területek meghatározták a táplálkozást is. A fő táplálék a kenyér volt, mellette a főtt tésztáknak volt nagy szerepe. Egy családban személyenként 2-3 q gabonát (búza, rozs, árpa, kukorica) őröltettek egy évben. A gabonák mellett a hüvelyesek, káposzta, krumpli képviselték a növényi nyersanyagokat, némi gyűjtögetett gombával kiegészülve. A paradicsom csak az I. világháború után jelent meg a konyhakertekben, a saláta, zöldbab, tök, uborka pedig még később. Ez teljesen érthető, hiszen a szűkös termőterületeken inkább a hosszú ideig eltartható és nagy energiát adó növényeket részesítették előnyben. Zöldsaláta fogyasztásával nem bírták volna a kézi munkával végzett mezőgazdasági munkákat.
Ma nem divat a sok szénhidrát fogyasztása, ennek ellenére, ha megnézzük a 80-100 éve készült fényképeket, egyetlen egy túlsúlyos palócot sem látunk a képeken. Ami nem is csoda, hiszen látástól vakulásig kemény fizikai munkát végeztek már gyerekkoruktól kezdve, nem egy irodában ültek a számítógép előtt.

Egyetértek Mikszáthtal: " Nem szabad a magyar konyhát pusztulni hagyni, dőljön bár minden össze a nagy reformok, divatok mániájában, pusztuljon a dzsentri, a szűzdohány - de az ősi ételek maradjanak. Azokat ne engedjük!"
Őrizzük meg a régi ízeket és fogyasszuk bátran - a titok a mértékben rejlik! Persze, lehet "reformosítani", "modernizálni" is, de előtte nem árt még egyszer elolvasnunk a parasztasszony esetét a kastélyban:

Lénárd Sándor - A római konyha: Bevezető és használati utasítás ehhez és az összes többi szakácskönyvhöz avagy A parasztasszony a kastélyban

A szegény paraszt feleségét mindig felhívatták a kastélyba, ha nagy vendégség ígérkezett. Segített akkor ott a szakácsnak, aki maga is igen nagy úr volt. A parasztasszony fát aprított, krumplit hámozott, baromfit tisztított, tortakrémet kevert - aztán odahaza mindenről egy ízig beszámolt hites urának.

- Micsoda dínomdánom volt megint! Micsoda lakoma! Befejezésül eperkrémes torta! Bizony, a gróf urak mind a tíz ujjukat megnyalták utána!

A paraszt hallgatja csak, hallgatja megannyiszor ezt a történetet; egy szép napon aztán vége szakad a türelmének, az asztalra csap, és így kiált:

- No hát egyszer már én is kérek eperkrémes tortát!
- De édes uram - így a parasztasszony -, nincs hozzá eprünk!
- Van aszalt körténk épp elég! Csináld körtével!
- Jó, de vajunk sincs a krémhez!
- Akkor csináld zsírral!
- Honnét vegyem a szép fehér lisztet? Csak az a fél zsák rozslisztünk maradt!...
- Megteszi. Csináld hát rozsliszttel!
- No és a tojás? Tizenkét tojás!
- A mindenségit neki, hát veletek asszonynéppel sehogy se boldogul az ember? Mondtam, asszony, nekem torta kell, eriggy a konyhába, de egy-kettő!

A parasztasszony nekiáll, szitál, kever, süt, vár... aztán egy szó nélkül visszatér a tortával. Az urának sincs kedve szónoklatokhoz. Csak levág egy szeletet, beleharap, majszolgatja, majd leszögezi: - Látod! - És lassan hozzáteszi még: - Csak azt nem tudom, mit kell ettől a gróf uraknak az ujjukat nyalogatni!

Forrás: Cs. Schwalm Edit: A palócok táplálkozása ünnepeken és hétköznapokon
Magyar Néprajz IV.
Morvay Judit: Milyen is a magyar konyha?