A napokban fejeztem be az angol nyelven publikált leendő könyve vázlatának magyarra fordítását a barátaim kedvéért. A tényleges, azóta valószínűleg már elkészült, vagy nyomdában lévő könyv vázlatában is roppant sok vadonatújat mond. 

Már az is különös, hogy egy kimondottan olasz kutató foglalkozik a magyarok ősi dolgaival, de az is, hogy rajta kívül egy tizenhéttagú olasz kutatócsoport is dolgozik ugyancsak a magyar gén (R1a1a) útjával, Ezeket itt-ott helyükre teszi Naddeo, aki sok tekintetben magányos farkas, és talán mindenkinél gazdagabb és alaposabb tudású kutató.

A régészeti leletek sokaságával, nyelvi, embertani, geológiai és minden más elképzelhető eszközzel döbbenetes pontossággal rajzolja meg a génünk terjedésének útját. Tévhiteket tisztáz ez a könyv.
Olyan tévhitet is eloszlat, mint például a finn-magyar rokonság mibenlétének fonák felfogását, vagy egyáltalán, a magyarok őshazája körüli téves feltevéseket.
Mi újat tanultam belőle, miközben fordítottam?

Az alapmotívum a készülő könyvben az,  (amit egyébként már sok más tudós is nyilvánvalónak talált), hogy a magyarok őshazája a Kárpát-medence, ahonnan a Dunántúlt és Erdélyt kivéve kirajzott a magyarság tetemes része túlnépesedési és klimatikus okok miatt, majd pedig kb 2OOO éves távollét után visszatért. Az őshaza tehát nem másutt keresendő, hanem benne élünk. A korábbi őshazakereső nagyszerű elmék több ázsiai vidéken találtak ugyan rokonokat, csakhogy az alapvető tévedésük abban állt, hogy mindjárt őshazának fogták föl ezeket a területeket, holott, ahogy Naddeo bizonyítja, a kirajzó magyarok, noha egészem Japánig eljutottak, tartós középázsiai megtelepedés után végül hazatértek. 

Korábbi nagy utazóink tehát nem az őshazákat találták meg, hanem azokat a magyarokat, akik maradtak, lemaradtak, nem tértek vissza a Kárpát-medencébe, vagyis megmaradtak nagyon becses véreinknek, rokonainknak, magyaroknak, csak éppen a távolban. A másik érdekesség amit megtanultam fordítás közben, az a finnek ügye. Igenis, van köztünk vérrokonság. De a dolgok úgy történtek a leletek és más jelzők szerint, hogy a kirajzó magyarok egy csoportja egész a mai Finnország területéig eljutott, magukkal vive a nyelvet, a sajátos kultúrát, az  írás tudományát, és a bronz eszközök készítésének tudását.

A finnek tehát belőlünk származnak, nem pedig közös őstől, vagy fordítva. A finn történelem voltaképpen a bronzkorral kezdődik, amit a magyarok közvetítettek a helyi, igen gyér népességnek. Újszerű felfogás ez. 

A könyvvázlatnak a képei között lapozgatva azonban egy bizonyos értelemben még érdekesebb feltevésre jut az ember, akinek olyan fantáziája van, mint nekem. Szembetűnő ugyanis, hogy mindenütt, ahol magyarok megfordultak, egy jellegzetes lelet olyan pontossággal van jelen, amilyen pontossággal a magyar gén. Ez pedig egy aranyban, ezüstben, kőben, kerámiában, vagy szőttesben megjelenített Anyaisten-ábrázolás. Annyira tipikus ez, hogy még azoknál a népeknél is megtalálható ma is, akikkel csak időlegesen érintkeztek a magyarok.

Az ábra roppant egyszerű: egy sematikus nőalak a szülés aktusában ábrázolódik. Egy fej, egy test, széttárt karok és szétvetett lábak, és alul megjelenik egy sematikus, általában kör alakú elem, amint éppen „kipottyan“ az alakzatból. Tudnunk kell, hogy nem mindig voltunk patriarchálisok, sőt éppen, hogy matriarchális családszerkezet volt a magyarokra jellemző akkoriban, egészen az újabb időkig. A legfelsőbb lény, az isteni szinten említett valaki a termékenységet megtestesítő nő,  vagyis az Anyaisten volt a főistenség időtlen időkig visszamenően. 

Ha csupán  ennek az ábrázolatnak a terjedését és időbeni megjelenését vennénk, akkor is világossá válna a magyarság eurázsiai mozgása. Eddig nincs is semmi különös, mindaddig, ha arra nem gondolok, hogy címerünkben az a bizonyos „apostoli kettőskereszt“ egy kicsit mindig enyhe mellékgondolatokat ébresztett bennem. Ugyanis, a címerben az utólag megjelent árpádsávos oldal sem volt annyira domináló jellegű, hogy ne kelljen hozzá egy talán még ősibb és becses ábra, mint például a kettős kereszt. Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy a kettős keresztben ne valamiféle apostoli újdonságot lásson az ember, hanem az Anyaisten sematikus, geometrikus ábrázolását, amint éppen „kipottyan“ belőle a kis koronával ábrázolt, azaz nemességre utaló utód.  Soha nem hagyott egészen nyugton engem ez a bizonyos „apostoli“ megnevezés, és a kis koronát meg azért sem tudtam igazán sehová sem tenni, mert egyrészt, nem tanítottak nekünk erről semmit, vagy semmi okosat, másrészt mert nem tudtam elképzelni, hogy mi lenne a rejteki jelentése.

Akárhogyan is nézem, ma már nem tudok mást látni ebben a konfigurációban, mint Anyaisten-ábrázolást.
Nem vagyok hivatásos kutató tudós, de egyszerűségemben is vannak talán olyan gyanúim, amin elgondolkodhatnának a hivatásosak.
Korommal is magyarázható, hogy életemben rengeteget olvastam, sőt sok esetben már azt sem tudom, hogy mit hol, de jól emlékszem, hogy vagy 3O évvel ezelőtt A Nap Fiai című argentinai folyóiratocskában egy címertani tudósember régi írásos jelekként magyarázta a címerünk „kettős keresztjét“, a kis koronát és a „hármashalmot“, aminek az olvasata szerinte az lenne, hogy „Magyarország a magyarok hazája“. 

Hittem is ezt egy ideig, meg nem is, ahogy hittem egy kicsit más fejtegetést is, de a „kipottyanó“ kis korona, a két kéz és láb, és a tény, hogy ez címerünk hangsúlyosabb része, sokkal ősibb és becsesebb valamit hordhat magában, mint például egy mondatot, hogy ez a haza a mi hazánk.
Valóban, teljességgel elképzelhetetlen, hogy az a szakrális ábra, amely évezredeken keresztül a magyarok lelkében élt, amit bronzba, kőbe, kerámiába, aranyba és szőttesekbe formálva őrzött, mint legbecsesebb képet, ne lenne a címerünkben.

Naddeo könyve sokat fog mondani a magyaroknak. De talán még többet, és megdöbbentően újat a nem magyaroknak.
Várom, hogy megjelenjen. Angolul, franciául. És szlovákul is.

Balogh Bertalan
        USA