Eltemették Rózsás János írót, történészt, a magyar Gulag-foglyok krónikását.

„A magyar Szolzsenyicint” szombat délután egy órakor a római katolikus egyház szertartása szerint helyezték örök nyugalomra a nagykanizsai köztemetőben. Nagykanizsa és Zala megye díszpolgára november 2-án, életének 87. évében hunyt el.
Az elhunytat Dr. Stark Tamás történész, a GULAG-okban Elpusztultak Emlékének Megőrzésére Alapítvány kuratóriumának elnöke, vitéz Kiss Bódog Zoltán, a Politikai Foglyok Országos Szövetsége és a Vitézi Rend megyei alelnöke, Miha Tamásné, a Rozgonyi Polgári Egylet és Kör elnöke, valamint az Erdélyből érkező vitéz Benkő Emőke búcsúztatta. A méltatók beszédei közt fölolvasták Orbán Viktor miniszterelnök részvétét kifejező levelét is.

Dr. Stark Tamás többek között e szavakkal búcsúzott Rózsás Jánostól:

„Boldogsággal tölt el, hogy ismerhettem Rózsás Jánost. Büszke voltam és büszke is vagyok erre a kapcsolatra. Eddig is nagy becsben tartottam a dedikált könyveit, leveleit, a róla készített fényképeimet. Mióta eltávozott, sokkal fontosabbá vált minden vele kapcsolatos tárgy, emlék. Jó érzés volt sugárzó egyéniségének a környezetében tartózkodni. 1983-ban hallottam róla először, amikor a Szabad Európa rádióban részleteket olvastunk fel Keserű Ifjúság című visszaemlékezéséből. Ezeket a műsorokat igyekeztem magnóra venni. Az elhangzottaknak is szerepe volt abban, hogy történészként, kutatásaim középpontjában, a Szovjetunióba hurcolt magyarok története feltárásra került. A ’80-as évek végén személyesen is találkozhattam vele, meglátogathattam itt Nagykanizsán. Egy teljes napot töltöttünk el együtt a rendszerváltás hajnalán. Már akkor feltűnt kedvessége, segítőkészsége és még valami, amit egyáltalán nem vártam: derűs életszemlélete. Tulajdonképpen szomorú, megkeseredett, testileg-lelkileg megrokkant embernek kellett volna lennie. Ez lett volna a normális reakció mindazokra a szenvedésekre, amelyeken élete során átment.”

Majd a történész felsorolta életútjának stációit az örökös szibériai száműzetésig. – Végül 1953 decemberében jöhetett haza Magyarországra – folytatta. De a visszatérés, akárcsak a többi fogolynak, neki is hatalmas megpróbáltatást jelentett. Másodosztályú állampolgárok lettek, és a kint látottakról nem is beszéltek. A GULAG-túlélőkre itthon rejtőzködő élet várt. Ezen a tényen semmit sem változtatott az, hogy sokukat, mint ahogy Rózsás Jánost is a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága később bűncselekmény hiányában rehabilitálta.
„Pozitív életszemlélete mély istenhitéből származott. Mint visszaemlékezésében maga is többször utalt rá, ez a hit segítette át minden megpróbáltatáson, tartott távol tőle mindenféle gyűlölködést, bosszút. Sosem hallottam vádaskodni, szitkozódni. Gyakran beszélt a kommunizmus bűneiről, de az orosz embereket becsülte, szerette. Történelemórákat tartott, rendíthetetlenül írt, szervezett, és fellépett minden adandó fórumon. Az igazságfeltáró munkát, küldetést, most nekünk kell folytatnunk – hangsúlyozta a történész. A feladat nem könnyű, sokan vannak jórészt az ország határain kívül, akik kitörölnék a történelemből a kommunista rendszer bűneit. Nem szabad hagynunk, hogy ez így legyen. Azért jöttünk össze, hogy végső búcsút vegyünk Rózsás Jánostól, de valójában, hitünk szerint nem vesztettük el őt. Egy közbenjáróra tettünk szert, aki most már a jó Isten közelében küzd Magyarországért, sorstársaiért, és értünk.”

„Megható és felemelő érzés számomra, hogy egy igazi magyar, vitéz Rózsás János koporsójánál szólhatok. Drága János bátyám! – e szavakkal kezdte beszédét vitéz Kiss Bódog Zoltán, majd megkérve a gyászszertartás résztvevőit, közösen elmondták a Magyar Hiszekegy szövegét: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában: Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában! Ámen.”
Igen. Ez a lelkület és szellemiség, a Trianonban keresztre feszített Magyarország minden hű polgárát áthatotta, és ma is áthatja. Sajnos megosztottságunkban ma sokkal aktuálisabb, mint akkor, amikor megfogalmazódott. Olyan bátor, kikezdhetetlen krónikás voltál, aki már életében átlépett a jövőbe, és halála előtt hőssé magasztosult. A POFOSZ és a Vitézi Rend tagjai nevében ígérem, hogy drága emléked gondozzuk, és élő hagyományként életművedet folytatjuk.”
Végezetül Mindszenty József bíboros szavaival búcsúzott el Rózsás Jánostól: „…hiszek a szeretet végső győzelmében, és hittel hirdetem: a mi eszményünk olyan Magyarország, amelynek alapja a valláserkölcs, támasza a nemzeti érzés, fiai és leányai hívők és magyarok…” Ezért küzdve, és ebben reménykedve búcsúzom tőled.

Miha Tamásné az ifjúkor éveit idézte fel búcsúzásként: – Megrendülve állunk itt ravatalod előtt. Nagyon fogsz hiányozni. Hiányozni fog bölcsességed, józanságod és kedvességed. A Rozgonyi Polgári Kör és Egylet mindig nagy családod volt. Annak tekintettél minket, és a Rozgonyi Polgári Egylet nyújtotta neked azt a feloldozást, amit a viszontagságaid okoztak életedben. Ezért mi hálásak vagyunk a sorsnak, hogy megadhattuk neked. Most búcsúzunk tőled. Búcsúzik a gyermekkor, a Csengery utca, búcsúzik a Kenedi udvar, búcsúzik a Potyli part, és a nagy Csanádi, a hatalmas szánkópálya. Mi is fájó szívvel búcsúzunk, de minden összejövetelen ott leszel velünk tovább. Együtt valljuk Kosztolányival: „Volt emberek. Ha nincsenek is, vannak még. Csodák. Nem téve semmit, nem akarva semmit, hatnak tovább.” Nyugodjál békében!

Székelyföld zászlaját a koporsóra helyezve 86 szóban emlékezett mindannyiuk János bácsijára az Erdélyből érkezett vitéz Benkő Emőke.
„Búcsúzom, Székely törzsed nevében. Nyolcvanhat éved nyolcvanhat tiszta magyar igéjével. Utoljára Erdélyországban jártál, önzetlen baráti segítséggel… Ezen az „istenáldotta földön, mely akkor is magyar, a miénk, ha még idegen megszállás alatt is sínylődnek Székely testvéreink.” Itt, a Kis-Somlyó szent hegyére lebocsátott Égi lajtorján felemelkedve, Csaba királyfi csillagösvényén már vártak Rád az égi seregek: a Napba Öltözött Asszony, Babba Mária népe, a Hármas Halom oltára köré zarándokolt milliók hívó serege. Az ezeréves határon innen és túl… Most velük örvendezel az Örök Boldogság Honában. És együtt imádkozunk: „Csíksomlyói Segítő Szűz Mária, Könyörögj érettünk!”

Orbán Viktor miniszterelnök levelét Dékány Beatrix olvasta fel:
A XX. század totalitárius rendszerei rámutattak arra, hogy létezik egy veszély, melynek létéről előtte senki sem tudott: az emlékezet eltüntetése – figyelmeztet a híres bolgár származású gondolkodó, Tzvetan Todorov „A rossz emlékezete, a jó kísértése” című könyvében. A cél elérésére minden módszer megfelelt a külföldi rádióadók zavarásától, hallgatásának tiltásától kezdve archívumok, dokumentumtárak megsemmisítésén keresztül a Szolovki-szigetek kényszermunkatáboraiból felszálló sirályok lelövéséig, hogy ne vihessenek hírt a világnak a fogvatartottakról.
Történelmük legdicsőségesebb fejezetének képzelték azt, amelyet szándékaik szerint soha meg nem írtak, és soha nem is fognak. Jól tudjuk: a bátraknak, a hőseinknek köszönhetően nem így történt. Rózsás János a Gulag szörnyűségeinek – az egyetemes történettudománynak fontos forrásanyagot jelentő – kutatásáért, tapasztalatainak emlékiratokban való megörökítéséért, példaértékű életútja elismeréseként vehette át 2011 augusztusában a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét.
Élete bár befejeződött, de nem szűnt meg, meghalt, de nem semmisült meg. Elvesztése felett érzett fájdalmunkat csupán az csillapítja, hogy embersége velünk marad, és valamennyiünknek, akik elítéljük a XX. századi totalitárius rezsimek mindkét fajtáját: a nemzeti és a nemzetközi szocializmust, erkölcsi kötelessége emlékezni és emlékeztetni rá, szellemi hagyatékát ápolni. Istennek köszönjük, hogy a miénk volt, és az is maradt, mert aki szeretettel szívünkben tovább él, nem halt meg, csak távol van.
Engedjék meg, hogy mély együttérzésemet fejezzem ki a gyászoló család minden tagjának!

És eljött a végső búcsúzás ideje. Búcsúzott tőle három gyermeke: Antal, László és Magdolna. Unokái: András, Anna; Anna és Mathieu, öccse József, valamint a rokonok, ismerősök és a barátok sokasága.

B.E.

forrás: http://www.kanizsaujsag.hu/hirek/12774/nem-halt-meg--csak-tavol-van