F o g s á g o m   n a p l ó j a
        és egyéb irodalmi munkáim sorsa

„Habent sua fata libelli”

1944. december 22-én, mint frontszolgálatra mozgósított levente, 18 évesen szovjet hadifogságba estem a marcali fronton. A szovjet katonai elhárítás leventetársaimmal együtt haladéktalanul letartóztatott, majd gyötrelmes és megalázó vizsgálati fogság után a 3. Ukrán Front Katonai törvényszéke koholt vádak alapján a Kiskőrös melletti Páhi községben 1945. február 6-án 10 évi, javító munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre és örökös száműzetésre ítélt.
Az elítélés körülményei, majd a vagonutazás Odesszába, a köztörvényes bűnözők közötti hányattatás a túlzsúfolt börtöncellákban, a nyikolajevi kényszermunkatábor nyomorúságos viszonyai mélyen megdöbbentettek. A bolsevizmus hétköznapjaival való szembesülés iszonyatot keltett, habár a két világháború között szórványosan eljutottak hozzánk riasztó híradások, és nem voltak túlzott illúzióim a valóságot illetően. Közben orosz rabtársaink azzal biztattak, vigasztaltak minket, magyarokat, hogy mivel minden jel szerint hamarosan vége lesz a háborúnak, valószínű és logikus, hogy a külföldi állampolgárokat haladéktalanul hazaengedik, hiszen értelmetlen minket még az után is rabságban tartani. Milyen címen is tarthatnának fogva tovább, még ha súlyos évekre ítélt is a szovjet hadbíróság? Ezt boldogan elhittem, és azt terveztem magamban: - ha eme lázálomszerű, gyötrelmes időszak után valóban hazakerülök, feltétlen megírom a fogságban töltött néhány hónap történetét. Olyan életre szóló döbbenetes élményeket, felejthetetlen tapasztalatokat szereztem a szovjet valósággal való szembesülés során, azt feltétlen papírra kell vetni!
1945. májusában valóban véget ért a háború, de sajnos nem került szóba sem a belföldi, sem pedig a külföldi származású politikai elítéltek szabadon bocsátása. A lágerből csoportosan szabadultak a köztörvényesek, a tolvajok és banditák, de miránk semmi kedvezés nem vonatkozott. Egy ukrán fiatalasszony megmondta nekem: - „János, ne reménykedj kegyelemben! Sztálin életében a szovjetrendszer vélt vagy valós ellenségei nem szabadulhatnak ki a szögesdrótkerítés mögül.” Ez volt a rideg és beigazolódott valóság. Egyes javíthatatlan optimisták még reménykedtek a hatalmon lévők józan döntésében, hiszen a szabad embertől jobb és becsületesebb munkát várhat az állam, mint a jogfosztott raboktól. Akkor még nem tudtuk, nem láttuk át a rendszer lényegét: - a bolsevista hatalom a Szovjetunió népgazdaságát a kényszermunkára ítélt milliók munkájára alapozta! Így maradtunk rabok végtelennek tűnő éveken keresztül, a szabadulás minden reménysége nélkül, hányódtunk a rabok szürke tömegében lágerről lágerre, a birodalom különböző tájain. Egyre-másra dőltek ki a sorból honfitársaink, és a túlélésre egyre kevesebb volt a remény. A kényszermunka, a szörnyű életkörülmények között töltött, lassan múló hónapok és végtelennek tűnő évek során, amikor szinte abban sem voltam biztos, hogy megérem a másnapot, már nem gondoltam az egyre halmozódó keserves tapasztalataim naplószerű megörökítésére.
*
Aztán a Gondviselés kegyelméből túléltem a nélkülözéseket, a súlyos betegségeket, és megértem az ötvenes éveket, amikor már a tíz évre szóló büntetésem lassan, de biztosan a végéhez közeledett. Az akkor érvényben lévő sztálini rendelkezések értelmében a politikai elítéltek, ha letöltötték a rájuk kiszabott sokéves büntetést, nem kerülhettek Oroszország európai területeire, vagyis az Urál hegységen belüli országrészre. Az örökös száműzetés helyét mindenki számára Távol-Keleten jelölték ki, rendőri felügyelet mellett. Ez várt énrám is. Tudtam, hogy soha Magyarországra nem térhetek vissza, de szabadulásom előtt újra felébredt bennem az a szándék, hogy a lágerekben töltött évek eseményeit megörökítem írásban. Természetesen oroszul írom meg, hisz ott a távoli Szibériában kinek a számára volna érthető vallomásaim lejegyzett szövege?
A jó Isten szándéka ismeretlen volt előttünk, sorsukba már-már beletörődött emberek előtt. És akkor megtörtént a csoda: 1953. március 5-én meghalt Sztálin, a diktátor, és ez lassú, de kedvező változások nyitánya volt sok millió ember számára - szerte a hatalmas szovjet birodalomban. Amikor a zsarnok 1953. március 9-i temetése napján, a helyi idő szerint 15,00 órakor felhördültek a gyári szirénák a távoli Kazahsztán Ekibasztuz nevű sivatagi városában, valami sejtelmes borzongás futott át rajtam. Éreztem, hogy az alig pislákoló, a józanésszel szinte fel sem fogható reménység hirtelen felizzott bennem. Hátha?… - villant fel bennem a gondolat, amit igyekeztem elfojtani, nehogy fájdalmat okozzon egy újabb csalódás.
1953. június 17-én este az ötezer fős speciális politikai börtönláger politikai tisztje - számunkra teljesen váratlanul - egyenkint az irodájába idézte a külföldi állampolgárokat: magyarokat (27), németeket (6), románokat (4), kínaiakat, japánokat és a koreaiakat (12), lengyelt (1), iránit (1), (összesen 51 személyt). Közölte, hogy hamarosan máshová szállítanak mindannyiunkat. És valóban napokon belül megkezdődött a távozás a lágerből az ismeretlenbe. Nem mondták, hogy szabadulunk, vagy szülőhazánkba visszatérhetünk, de a velünk szemben tanúsított, szokatlanul emberséges viselkedésre tekintettel - sejtettük, reméltük…
Hosszú várakozás, idegtépő bonyodalmak után végre 1953. december elsején este átléphettem a szülői ház küszöbét, Nagykanizsán. Szüleimet, testvéreimet szerencsésen viszontláttam. Hajnali négy óráig beszélgettünk, hiszen közel egy évtizeden át nem tudhattunk egymásról, egészen a hazaérkezésem, a találkozásunk percéig! Mint idegen országnak kiszolgáltatott rab soha nem levelezhettem az otthoniakkal. A hazai, moszkovita hatalombitorlók letagadtak, kiiktattak minket az élők sorából, mint nyomtalanul eltűnteket.
*
A megvirradt első itthoni napon, amint kialudtam magamat, déltájban felkeltem. Családi körben elfogyasztottam édesanyám első egyszerű főztjét (mert akkoriban idehaza is nehéz idők jártak), és utána bevonultam a kisszobába, a valamikori legényszobámba, és az édesapámtól kapott, régi irkákból kitépett üres lapokon elkezdtem ceruzával írni lágeri élményeim vázlatát. 1954. április végére készültem el a kilenc év hevenyészett feljegyzéseivel, dátumok, névsorok és a főbb események rögzítésével. Közben munkába álltam, de esténként szorgalmasan róttam a sorokat a különböző méretű irkalapokra.
1954. május 9-én egy bekötött, üres lapokból álló vastag könyvbe kezdtem kidolgozni fogságom naplóját, melynek „Decembertől decemberig” címet adtam, ezzel utaltam az 1944 és 1953 között eltelt, rabságban töltött kereken kilenc esztendőre. Az első öt év eseményeivel betelt a könyv. A következő négy év élményeinek kidolgozását aztán egy másik könyvben folytattam, mely eredetileg pénztárnapló volt. A teljes kilenc esztendő naplószerű feldolgozását 1955. november 13-án fejeztem be. Később megszámoltam: összesen 167 magyar és 444 más nemzetiségű rabtársamról tettem név szerint említést naplómban, hosszabb-rövidebb feljegyzés formájában. Másokról is írok, akiknek a neve nem maradt meg az emlékezetemben, de sorsuk, a velük való találkozás felejthetetlen volt, nyomott hagyott bennem. Minden dátum, földrajzi megnevezés, a szereplő személyek nevei a valóságosnak megfelelően szerepelnek benne, az események minden meseszövése, regényesítése nélkül.
Erről a nagy munkáról nem tudott más csak a szüleim, majd a feleségem, akik a naplót írás közben folyamatosan olvasták. Nagy veszedelem lett volna, ha az állambiztonsági szervek tudomást szereznek ezen őszinte és részletes, dokumentum értékű tanúbizonyság létezéséről.
Az volt az elképzelésem, hogy ha már nagyon öreg leszek, és naplóm a családomban senkinek a számára nem jelent veszedelmet, akkor beadom az Országos Széchényi Könyvtárba. Ott őrizzék meg a jövő nemzedékek számára. Talán egyszer majd felkelti a történészek érdeklődését, és esetleg forrásmunkaként felhasználják kutatásaik során. De a Gondviselésnek ebben is más volt a szándéka, mint ameddig emberi képzeletem terjedhetett.
*

1962 decemberében olvastam az Ogonyok nevű, moszkvai képes hetilapban, hogy a NOVIJ MIR című folyóirat novemberi számában egy addig teljesen ismeretlen orosz szerzőtől megjelent egy kisregény, lágeri témában. Az írója Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin, a munka címe: IVAN GYENYISZOVICS EGY NAPJA.
Meglepődtem: hiszen ő az én barátom, fizika-matematika tanár, akivel évekig együtt sínylődtünk Észak-Kazahsztánban, az ekibasztuzi speciális politikai börtönlágerben! A NOVIJ MIR szerkesztőségén keresztül rövidesen megkaptam a címét. Felvettük a kapcsolatot, megindult a levelezés közöttünk. Baráti dedikációval megküldte lágeri kisregényét, és láttam, hogy annak eseményei abban a munkatáborban játszódnak, ahol éveket töltöttünk együtt, és ahonnan ő 1953 februárjában szabadult, én pedig júniusban.
Gondoltam egy nagyot: kihasználva a hruscsovi enyhülés korszakát, a sokat rejtegetett naplóm szövegére támaszkodva feldolgoztam rabságom egy fél esztendejét, irodalmi színvonalon, és már a kéziratnak a DUSZJA NŐVÉR címet adtam. Az a fél esztendő a szovjet rabságom legszörnyűbb korszaka volt, - 1946/1947 fordulóján az észak-uráli, Dolgaja falucskáról elnevezett fakitermelő lágerben. Az embertelen körülmények között majdnem elpusztultam. Az életemet egy Duszja nevű orosz kórházi nővér mentette meg. Hálából megörökítettem a jóságos asszony becenevét, aki körülbelül az édesanyámmal egyidős lehetett akkoriban, és ő volt az én második édesanyám. A kéziratból néhány jellegzetes jelenetet oroszra fordítva elküldtem Szolzsenyicinnek. A barátom egyetértett velem abban, hogy ezzel a könyvemmel állítsak emléket életem megmentőjének, bátorított a visszaemlékezés megírására.
Azonban amire én elkészültem a visszaemlékezés feldolgozásával, majd benyújtottam különböző kiadóknál, régen véget ért a Hruscsov nevéhez fűződő viszonylagos enyhülési korszak, és Brezsnyev főtitkár idejében újra sztálini szelek fújtak a Szovjetunióban és Moszkva fennhatósága alatt álló országokban. A kiadók visszautasították kéziratomat, és mind naplóm, mind pedig a kézirat újra rejtekhelyre került.
*

Múltak az évek, és Szolzsenyicin üldözött lett a saját hazájában. 1969-ben kizárták a Szovjet Írószövetségből, majd 1970-ben nem vehette át a neki odaítélt Nobel-díjat. A szovjet állambiztonság üldözte, a szovjet sajtó hatalmas támadást zúdított e belső ellenzékre, köztük a közben világhírűvé vált íróra. Aztán amikor 1973. decemberében napvilágra került Szolzsenyicin hatalmas történelmi munkájának első kötete, GULAG SZIGETCSOPORT címmel, - 1974 februárjában kiutasították őt a Szovjetunióból.
Ekkor különös fordulat állt be az én életemben is. 1974 májusában engedélyt adtak Szolzsenyicin első feleségének, Natalija Alekszejevna Resetovszkajának, hogy egy hónapot vendégségben töltsön Nagykanizsán, családunknál. Az asszony, válásuk ellenére, tovább dolgozott férje életrajzán, és hiteles tájékoztatást szeretett volna kapni tőlem a hatvanas évek elején egy csapásra világhírűvé vált író lágeri hétköznapjairól.
Resetovszkajával egy időben érkezett Budapestre a moszkvai APN Könyvkiadó két szerkesztője. Mindjárt a pályaudvaron bemutatkoztak, és másnapra találkozót kértek abban a szállodában, ahol szobát foglaltak maguknak. Baráti beszélgetés közben ajánlatot tettek, hogy szívesen megjelentetnék emlékirataimat, írjam meg a kiadójuk számára a kilenc éves lágeri élményeim történetét. Azon keresztül szeretnének választ kapni arra a jelenségre, hogyan jutottam el addig az érzelmi változásig, - hogy mint volt ellenség, aki a fronton fegyverrel a kezemben estem fogságba, majd a későbbiekben elítélt rabként gyötrelmes életkörülmények közé kerültem, - mindenek ellenére megszerettem az orosz irodalmat, kultúrát, az orosz embereket. Azt kérték: emlékirataimat oroszul vessem papírra, mert Resetovszkajához írott leveleim alapján úgy ítélik meg, hogy képes vagyok irodalmi szinten megírni lágeri hétköznapjaim történetét.
Hogy a moszkvai elvárásoknak megfelelően minél nagyobb igyekezettel és kedvvel írjam meg fogságom élményeit, komoly honoráriumról beszéltek. Többek között ígéretet tettek arra is, hogy kivisznek Moszkvába, és ott az Alkotók Házában dolgozhatok, több féle kikapcsolódási, kultúrálódási, kapcsolatteremtési lehetőség mellett. Arra is figyelmeztettek, hogy igyekezzem az írással, mert az APN Kiadó már megkötötte a szerződést az olasz Rinascita Kiadóval a könyvem kiadására, mert ott, azoknál jelenik majd meg először.
A Moszkvából érkezett szerkesztők bármilyen kecsegtető ajánlatot is tettek mind anyagi, mind egyéb vonatkozásban, nem akartam sehogy sem kötélnek állni. Felvetettem, hogy tőlem nem várhatnak valami derűs leírásokat, mert nekem soha sem volt jó dolgom a munkatáborokban. Az, hogy nem a zöldségraktár és a konyha körül settenkedtem, hanem a könyvtár-szobában igyekeztem olvasnivalóhoz jutni, - már amelyik lágerben erre lehetőség volt, - az azt jelenti, hogy én egy különc ember voltam, aki még a lágerben is megőrizte a korábbi életéből hozott vonzalmát a betű iránt. Hiszen Szolzsenyicin és baráti köre is emiatt figyelt fel rám, és vett be társaságába, segített nívós olvasmányokhoz jutni, irodalmi ismereteimet tájékoztatásaikkal bővíteni. Azon kívül én azokat az orosz embereket szerettem meg, akikkel együtt gyötrődtem a szögesdrótkerítés mögött, akik esetenként jó szívvel segítettek ínségemen, elnézték gyatra eredményeimet a munkanorma teljesítésében.
Közöltem az APN Kiadó munkatársaival, hogy ha netán mégis megírom az emlékirataimat, csak magyarul vagyok hajlandó erre. Azt kérték, hogy amíg Resetovszkaja nálunk vendégeskedik, mondjam oroszul magnószalagra a kilenc év történetének vázlatát, hogy lássák, mire számíthatnak. Fogságom első öt esztendejének történetét mondtam szalagra részletekben, erre futotta a Resetovszkaja által itt töltött időből. A vázlatnak közösen a „Gorkaja molodoszty” vagyis a KESERŰ IFJÚSÁG címet adtuk. (Az orosz nyelvben a „keserű” jelzőnek árnyaltabb a jelentése, nem csupán íz megjelölésére szolgál, hanem a balsors jelzője is.)
A szerkesztők visszautaztak Moszkvába, majd a látogatás után Resetovszkaja magával vitte az elkészült magnószalagokat, valamint a DUSZJA NŐVÉR című munkám magyar nyelvű, kész kéziratát. Valójában nem siettem az emlékirataim irodalmi feldolgozásával, pedig titokban ott volt a háttérben az 1953-1955 között papírra vetett naplóm, ami megkönnyíthette az emlékek felelevenítését, a szövegszerkesztést, mondanivalóm nyelvezetének csiszolását.
Buzdításképpen a magyar illetékesek is szorgalmazták az emlékirat elkészítését. A tudomásomra hozták: Moszkva az én - kedvük szerint megírt - lágeri ihletésű naplómmal akarja megcáfolni mindazt, amit Szolzsenyicin a GULAG SZIGETCSOPORT című tanulmányában írt a több évtizedes szörnyű bolsevista terroruralomról. Azt akarták az én „könnyed hangvételű” lágeri élményeimmel bizonyítani, hogy nem lehettek a szovjet kényszermunkatáborokban olyan szörnyűek a körülmények, ha egy magyar ott átlagon felüli ismeretekre tehetett szert, és megszerette az orosz irodalom kiváló alkotásait, és azokon keresztül az orosz nép lelkivilágát, emberi értékeit. Sehogy sem értették, nem akarták megérteni ellenérveimet, hogy nekem ott nem volt jó dolgom, de mégis minden nyomorúságot felülmúlt az ismeretek utáni törekvésem, a vágy a rideg környezetből való szellemi kiemelkedés. Mindenáron valami nem létező, kedvező képet akartak velem hitelesíttetni. 
Mivel nyomás alatt voltam, nem volt ellenszegülés: több mint két év alatt elkészült a közel 1000 oldalas kézirat, három kötetre tagoltan: Ukrajna, Észak-Urál, Kazahsztán. A buzgó magyar közvetítők átvették tőlem, és Moszkvába továbbították. Aztán 1977 elején egyszer csak jött a vélemény: - „de hát ez még borzasztóbb, mint amit Szolzsenyicin írt!”
Nem értettem az összehasonlítást a világhírű Nobel-díjas író és közöttem. Szolzsenyicin a GULAG SZIGETCSOPORT című, hatalmas munkájával (melynek összeállításában, a tényanyagnak titkos levéltári kigyűjtésével - történészek egész csoportja dolgozott a keze alá) rendkívül komoly és leleplező kritikát gyakorolt a szovjet birodalom vezetőinek módszereivel szemben, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Nyugatnak végre kinyílt a szeme a szovjet valóságra, - mind ezek után hogyan lehet az én egyszemélyes visszaemlékezésemet a barátom világraszóló művéhez hasonlítani? Erre a választ később az orosz fővárosban kaptam meg.
*

A magyar Művelődésügyi Minisztérium jóvoltából, és a Moszkvai Magyar Kulturális Központ pártfogásával 1993. májusában nyolc napot töltöttem Moszkvában. A fővárosi irodalmi körök sajtókonferenciát szerveztek a számomra, aztán a Kulturális Központban rendezett irodalmi esten részleteket olvastak fel munkáimból. Aztán a volt szovjet gulágosok „Visszatérés” Moszkvai Történelmi-irodalmi Szervezete (Московское историко-литературное общество «Возвращение») által rendezett „Ellenállás a GULAG-ban” («Сопротивление в ГУЛАГе») nemzetközi konferencián is részt vettem, ahol a magyarokra vonatkozó napirendi pontnak oroszul megszólaló előadója voltam.
Az emlékirataimat mind a magyarul tudó, mind az orosz fordítás szövegét elolvasó moszkvai irodalmárok, szerkesztők nagyon kedvezően fogadták. Ennek következtében az orosz kiadókkal egyeztetve tervezték az emlékirataim orosz nyelvű megjelentetését. Már megkötötték a szerződést a Tyimirjazev Mezőgazdasági Akadémia Könyvkiadójával, először a DUSZJA NŐVÉR, majd utána a KESERŰ IFJÚSÁG kiadására. A moszkvai újságokban már meg is jelent az előjegyzési lehetőségről szóló hirdetés! Sajnos a könyv megjelentetésére nem került sor, mert éppen azon a nyáron szenvedte el a Rubel a legnagyobb értékvesztését, pénzügyi zavarok keletkeztek, no meg papírkiutalást sem kapott a megjelentetésre vállalkozó könyvkiadó. (Az orosz nyelvű kiadásra, többszöri próbálkozás után, azóta sem került sor.)
A moszkvai találkozók során magyarázták meg orosz irodalmár barátaim a fentebb idézett kijelentés értelmét, amit annakidején a kéziratommal kapcsolatban nekem mondtak az illetékes elvtársak: „Ez még borzasztóbb, mint amit Szolzsenyicin írt!”
Szolzsenyicin hatalmas műve átfogja 1918 és 1956 között a sztálini tisztogatás hullámainak leírását, sok ezernyi kivégzettről, milliónyi letartóztatottról esik szó a számok tükrében. Borzasztó tényekre derül fény, az iszonyú számok rettenetesek. Azonban az én leírásom ember közelibb: egy kis névtelen emberke hányattatásait jeleníti meg, akikből egy időben sokmilliónyi gyötrődött a birodalom számtalan lágerében. Ha a lágeri hétköznapok meg-megújuló szenvedéseiben elvesztem volna, talán még a szomszédom sem veszi észre pusztulásomat. Az talán meglepő, de elgondolkoztató tény: az olvasóhoz érzelmileg közelebb áll a névtelen, de a hétköznapok meg-megújuló gyötrelmeiben vergődő, konkrét arccal, személyiséggel bíró rab kiszolgáltatott, esendő sorsának megjelenítése, mint az ijesztően nagy, szinte felfoghatatlan számokban kifejezett bolsevista terror tobzódása, a letartóztatási hullámok egymást követő sorozatában.
Aztán miért éppen az olasz kommunista kiadó, a Rina Scita adta volna ki az emlékirataimat, ha azt Moszkva kívánságának megfelelően megírom? Mert egyrészt a „GULAG szigetcsoport” csak a nyugati olvasókhoz jutott el, előttük kellett volna „Szolzsenyicin barátjának” bebizonyítani, hogy valójában nem is volt olyan rossz a szovjet munkatáborokban. Ha tényleg megírom azt a rózsaszínű hazugságot, - jól tudták a politikai kiadó szerkesztői, - írásomat a szovjet olvasóközönség, a sztálini önkény megszenvedői számára nem lehetett volna kiadni. Emlékirataim teljesen hiteltelenek lettek volna, megvetették volna az írást a szerzőjével együtt! - világosítottak fel engem az orosz irodalmár barátaim.

Mivel sehogy sem felelt meg munkám a vele szemben támasztott elvárásoknak, a moszkvai APN Kiadó mélyen hallgatott. Bizonytalan csend követte a kezdeti nekibuzdulást, az ígérgetések sorozatát. Közben ismerőseimnek, barátaimnak odaadtam elolvasni a most már hivatalos kéziratot, és mint ilyenkor lenni szokott, megkezdte a tőlem független sorsát, hiszen ahogy mondják: „a könyveknek megvan a sorsa”. 1983 februárjában a Szabad Európa Rádió adásából értesültem, hogy kéziratom felbukkant nyugaton. Őszinte félelem fogott el, hogy most mi lesz, de már az eseményeket nem befolyásolhattam.
A nyugati magyar emigráns körökben a kézirat fogadtatása kedvező volt. Borbándi Gyula, a Münchenben megjelenő Új Látóhatár főszerkesztője terjedelmes és elismerő recenziót közölt le folyóiratának 1982/3-4. számában. Majd utána vállalta emlékirataim könyv alakban való megjelentetését. Ez meg is történt a következő években. (Sajnos anyagi okokból kifolyólag nem lett három kötetes a munka, hanem egyes részeket kihagyva, másokat lerövidítve, két részletre tagozódva jutott el az olvasókhoz.) Münchenben magyar nyelven 1986-ban megjelent az első rész KESERŰ IFJÚSÁG cím alatt. (Borbándi Gyula meg szerette volna változtatni a címet, de én ragaszkodtam hozzá: így került Moszkvába a kézirat, és ha a megszerkesztett változat más címet kap, esetleg azt mondhatják,  hogy ez egy illegális változat, szovjetellenes szamizdat!) A második kötet, a folytatás 1987-ben azonban már ÉLTETŐ REMÉNYSÉG címen került ki a müncheni nyomdából. Borbándi Gyula (megkérdezésem nélkül) mégis csak változtatott az eredeti címen!
Idehaza „az illetékes elvtársaktól” nem kaptam dicséretet az első kötet 1986-ban megjelent müncheni kiadása miatt, de mivel akkor már benne voltunk a gorbacsovi enyhülés időszakában, a viszonylag tűrhető hangnemben kifejezett rosszallás, szemrehányó dorgálás árán megúsztam a dolgot.  A második kötet 1987-es kiadása után már nem szólt senki, és az új kötetcím se okozott problémát.
A nyolcvanas évek végén gyorsan változtak a körülmények, más szelek kezdtek fújdogálni a honi tájakon is. Megtörtént az, amiben korábban nem reménykedhettem volna: 1989-ben Budapesten a Szabad Tér Kiadó igazgatója, Koltay Gábor elhatározta, hogy új szerkesztésben kiadja emlékirataimat.
Az volt a kívánságom, hogy ha már az emlékirataim Münchenben anyagi okokból meglehetősen megrövidítve kerültek kiadásra, idehaza a teljes szövege jusson el az olvasókhoz, természetesen az indokolt, szükséges és minimális szerkesztői módosításokkal. Sajnos nem egészen így történt. Némely részek az eredeti kéziratból ugyan bekerültek az újabb változatba, de teljesen indokolatlanul sok értékes epizód, részlet itt is kimaradt. Tóbiás Áron újságíró-szerkesztő gondozta a szöveget, és kívánságomra a két kötet egységesen KESERŰ IFJÚSÁG cím alatt látott napvilágot Budapesten, 1989. december elsején. Az akkori körülmények között még lehetséges volt a 40 ezres példányszámú kiadás, és alig fél év alatt mind elfogyott a könyvesboltok polcairól.
*

1993-ban - miként a fentiekben már leírtam - majdnem megvalósult írásaim orosz kiadása. Ebben az esetben a DUSZJA NŐVÉR című könyvem előbb jelent volna meg oroszul, mint magyarul. A nagykanizsai lokálpatrióták erre összefogtak, hogy feltétlenül magyarul jelenjen meg először, és e célból helyi vállalatok, vállalkozók adományaikkal támogatták a kiadást. Czupi Gyula, a nagykanizsai Városi Könyvtár munkatársa vállalta a kiadás megvalósítását. Ennek eredményeképpen a DUSZJA NŐVÉR 1995 októberében szerény külsővel, 1500 példányban megjelent a Kanizsai Nyomda Kft kivitelezésében, kedvezményes nyomdai árkalkulációval. Ez a kötet is néhány hónap alatt olvasókra talált, főként Nagykanizsán és környékén, de egyes példányai eljutottak az ország távolabbi részébe is. 
*

A közben eltelt évek során az olvasók mind többen kezdték keresni a KESERŰ IFJÚSÁG című visszaemlékezéseimet a maguk és gyermekeik számára. A Püski Kiadó tulajdonosa, Dr. Püski Sándor, aki a Münchenben megjelent köteteim lelkes terjesztője volt még annakidején az Egyesült Államokban, látva a nagy érdeklődést, fontolgatta a könyv újabb, harmadik kiadását. Ezen elképzelés megvalósítását nagyban elősegítette, hogy a kanadai Calgaryban tevékenykedő Magyar Harcosok Bajtársi Szövetsége - Magas István elnök úr hathatós pártfogásával - egy jelentős összeggel járult hozzá a megjelentetéshez. Így sikerült 1999 márciusában rendkívül reprezentatív külsővel, egészvászon kötésben, lágeri vonatkozású rajzaim közreadásával megjelentetni 3000 példányban, immár harmadik kiadásban ezt a könyvet.
Sajnos a Püski Kiadó sem vette tekintetbe azt a kívánságomat, hogy az irodalmi igényű feldolgozás teljes szövege kerüljön kiadásra, ragaszkodott a rövidebb müncheni kiadás szövegéhez, és csak az értelemzavaró hiányosságok kiküszöbölésére emelhettem bele egyes részeket az eredeti kéziratból. Így lett ez egy harmadik változat, ismét csak a teljesség igénye nélkül. Talán soha meg sem érem emlékirataim csonkítatlan kiadását.

*

Az 1961. októberi XXII szovjet pártkongresszus után, amikor Hruscsov az egész szovjet néptől (= vagyis a pártonkívüliektől is) bocsánatot kért a sztálini önkényuralom idejében lezajlott tisztogatásokért, a koncepciós perekért, lehetőség nyílt arra, hogy volt magyar rabtársaimmal együtt (akikkel együtt akkor még mindig szovjet-magyar kettős állampolgárok voltunk!) a Moszkvába írott folyamodványunkkal kérvényezhettük a rehabilitációs eljárást. A megküldött igazolások szerint a háborús időkben velünk szemben megfogalmazott vádiratot és ítéletet - az újbóli felülvizsgálat után - a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma visszavonta, ügyünket bűncselekmény hiányában megszüntette.
Ezen igazolások szövegezéséből döbbenetes összefüggésekre derült fény a szovjet bíróságok törvénykezési módszereivel kapcsolatban. Amit mi, volt rabok, már elítélésünk során - a második világháború vérzivatarában - tudtunk: leleplező volt annak a hivatalos elismerése, hogy a szovjet katonai bíróságok futószalagon ítéltek el ártatlan magyar állampolgárokat, a háború alatt és évekkel utána – szovjetellenes bűncselekményekért, fasiszta háborús bűnökkel vádolva.
1989-ben már kezdtek Magyarországon enyhébb szelek fújdogálni, érződött a kommunizmus alkonya. A saját emlékirataimban megörökített sorsok, valamint a Moszkvából folyamatosan érkező, hozzám került dokumentumok ismeretében felmerült bennem a gondolat: időszerű és indokolt lenne a saját emlékeim, tapasztalataim lejegyzésén kívül az utókor számára összegyűjteni, megörökíteni minél több magyar állampolgár (magyar, sváb, cigány, zsidó, szlovák, stb.) sorsát. Elhatároztam, hogy az egyes emberi tragédiák összefoglalóját igyekszem adni röviden, lexikonszerűen, - ABC sorrendbe szedve a neveket és sorsokat. Aztán az egyes ügyekben hozzáférhető dokumentumok másolataival hitelesítve összeállítom – az ártatlanul háborús bűnösként halálra vagy hosszú évekig tartó kényszermunkára elítélt magyarokra vonatkozó GULAG LEXIKONt!
*

Az elhatározást tett követte. A kutatómunka rengeteg levelezéssel, és több mint tíz éven keresztül végzett aprólékos munkával járt. Maguk a volt sorstársak, a bajtársaim, valamint a kivégzett vagy meghalt sorstársak családtagjai megértették törekvésem célját. Készségesen nyilatkoztak, sőt segítettek újabb személyek, sorsok felkutatásában. E nélkül nem tudtam volna alulról jövő kezdeményezésként, a levéltári kutatás lehetőségétől elzárva, körülbelül több mint 4000 személyről több-kevesebb információt, adatot gyűjteni, és több mint kétezer dokumentumot mellékelni a kézirathoz.
A kutatómunkám, a több mint nyolcezer levélváltás során - a GULAG LEXIKON akkori készültségi fokán felgyülemlett hatalmas dokumentációs anyagot - először 1994 júniusában adtam be az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárába, a későbbi korok történészei számára történő biztonságos megőrzésre. És ekkor adtam át az 1953-1955 között kézzel írott, részletes lágeri naplóm eredeti köteteit megőrzésre, melyeknek levéltárba való adásával ezek szerint nem kellett várnom (mint eredetileg gondoltam) további, biztonságosabb időkre, késő öregkoromig! Majd 1998-ban újabb tetemes iratmennyiséggel bővítettem a nevem alatt megnyitott fond anyagát.
A készületben lévő lexikon esetében ugyancsak a budapesti Püski Kiadó vállalta a véglegesen megszerkesztett anyag könyv alakban történő megjelentetését. Mivel a kéziratról, a lexikon létezéséről mind az érdekeltek, mind az érdeklődők tudomást szereztek, nagy érdeklődéssel várták annak megjelenését. A tervek szerint 1999 októberében kellett volna napvilágot látni a GULAG LEXIKONnak, de a megjelentetés ellenzői a háttérből fenyegetően léptek fel. De aztán mégis csak elhárult az akadály a kiadás útjából, és 2000 márciusának első napjaiban végre a könyvesboltba került az első 2000 példány. Az ünnepélyes bemutatására Budapesten a Magyarok Házában került sor. Dr. Kövér László miniszter úr vállalta a könyv bemutatását a nagy számban összegyűlt olvasóközönség előtt. A lexikon első kiadása alig két hét alatt elfogyott, és azonnali 3000 példányos utánnyomás követte, hogy a lexikon az érdeklődő olvasóknak folyamatosan rendelkezésére álljon. 
Nagyon sok olvasói levelet kaptam, melyeknek alapján ismét újabb sorsok bukkantak fel, illetve az eddig ismertetett személyeknél újabb adatok kerültek napvilágra, több esetben a téves vagy hézagos információkból származó megszövegezést helyesbíthettem. Így érthető, hogy az elmúlt években GULAG LEXIKON további szerkesztésével is folyamatosan foglalkoztam, hiszen ezt a roppant munkát csak abbahagyni lehetne, de befejezni soha. Élénk levelezést folytattam az érintett volt sors- és bajtársakkal, illetve az eltűnt szeretteiket kereső hozzátartozókkal. Folyamodványokat írtam a nevükben Moszkvába, rehabilitációs igazolás megszerzése, az eltűntek felkutatása érdekében. Így kerülhetett sor arra, hogy a zalaegerszegi GURA Nyomda kivitelezésében 2008. december közepén megjelenhetett a GULAG LEXIKON második, jelentősen bővített kiadása további közel nyolcszáz sors feltárásával, 39 dokumentáció fénymásolatával illusztrált kiadása, országos bajtársi szövetségek és szervezetek jelentős támogatásával. Az adományozók megszólítását, a kapcsolatok felvételét vitéz Bartal György a POFOSZ szervezeten keresztül szorgalmazta olyan eredménnyel, hogy az anyagi feltételek egy éven belül lehetővé tették a kötet kiadásának elindítását. A kiválasztott nyomdával kialakult kapcsolatot, a lexikon szövegének véglegesítésének, a könyv alakban való megjelenítésének sok  utánjárást igénylő munkáját Rajnai Miklós Bánffy-díjas népművelő vállalta, és vitte sikerre. Örvendetes fejlemény, hogy a megjelent lexikon révén a korábbinál sokkal bővebb anyag kerül az érdeklődő olvasók kezébe, és további személyek sorsát sikerül megörökíteni az utókor számára ebben a formában is. Sikerült megvalósítani, hogy több ezer volt rabtársam esetében nem csak a levéltárak mélyén lapuló hivatalos iratok őrzik az egyes emberek – a kirakatpereknek megfelelően nem a valóságnak megfelelően dokumentált – tragédiáját, hanem a hiteles történelmi tények tárulnak fel az utókor tájékoztatására.  

Az emlékirataimmal a kutatómunkám alapján összeállított lexikonnal meglehetősen ismertté vált a nevem az érdeklődő olvasóközönség, valamint a kort megszenvedett emberek körében. A kilencvenes évek eleje óta meghívásokat kaptam és kapok az ország minden részébe, városokba, falvakba egyaránt, hogy az átélt eseményekről előadást tartsak a hallgatóság előtt. Általános és középiskolák, egyetemek hívtak meg rendhagyó történelemóra, időszerű beszélgetés tartására.
Előadásom címe, mellyel kilépek a hallgatóság elé: Magyarok a szovjet kényszermunkatáborokban. Három fejezetre tagozódik: 1) Kényszermunkatáborok kialakulása a Szovjetunióban, 2) Háborús bűnösként elítélt magyarok viszontagságai, pusztulása a GULAG táboraiban, 3) A hírmondónak hazatért, volt magyar rabok sorsa az elmúlt évtizedekben.
Ezt a részletes előadást a nagykanizsai Szabadi Tibor lefordította eszperantó nyelvre, és a debreceni Papp Tibor eszperantista lelkiismeretes és alapos szerkesztésében, 1997-ben a zalaegerszegi Gura Nyomdában, könyv alakban megjelent. 127 ország eszperantistáihoz jutott el, komoly feltűnést keltve. Az eszperantó nyelvnek köszönhetően van már belőle angol, japán, holland, cseh, svéd, francia és albán fordítás, az adott országok folyóirataiban publikálva.
*

A KESERŰ IFJÚSÁG című visszaemlékezéseim harmadik kiadásának 1999-ben történt megjelenése alkalmával az olvasók részéről igény merült fel, hogy a DUSZJA NŐVÉR című munkámból is esedékes lenne egy újabb kiadás, de most már országos terjesztésre. Több országos szervezettől ígértek támogatást, több kiadó is foglalkozott a kiadás gondolatával, de minden terv sorra meghiúsult. Végre egy nagykanizsai kiadó valóban felkarolta az ügyet. A Magyar és Társa Kft Canissa Kiadó cége 2001 decemberében 2000 példányban kiadta a könyvet, rangosabb külsővel, Gábriel Béla grafikus, volt gulágos rabtársam által a kézirathoz készített illusztrációival. A könyv bemutatására ez esetben is a budapesti Magyarok Házában került sor, 2001. december 10-én, Dr. Szakály Sándor történész, a Duna Televízió alelnöke méltatásával.
A DUSZJA NŐVÉR című könyvem témája felkeltette Szalkai Zoltán TV-riporternek az érdeklődését, aki a világot járja a Ml Televízió „Natura” Szerkesztőségének megbízásából, és érdekes helyszíni riportokat készít egzotikus tájakon. Elhatározta, hogy az Észak-Urálban felkeresi azokat a vidékeket, ahol én 1946/1949-ben raboskodtam. Az elhatározást tett követte, és a fiatal riporter 2000. augusztus-szeptember hónapokban Szolikamszk város környékén kereste a lágerek nyomait, emlékirataim alapján. Ebből született egy riportfilm: „Gyalogosan Gulágföldön”. Döbbenetes volt filmen viszontlátni azt a tájat, ahol 20 éves koromban majdnem elpusztultam a szörnyű, embertelen körülmények között.

*

2002. májusában újabb meglepetés ért: a DUNA Televízió irodalmi szerkesztősége megszervezett velem egy utazást Ukrajnába, azokba a városokba, ahol rabságom első éveit, 1945-1946-ban, börtönben és munkatáborokban töltöttem, mielőtt messze északra deportáltak volna. A velem kapcsolatban eredetileg tervezett riportfilmet így érdekes helyszíni felvételekkel, jelenetekkel színesítették. Így jutottam el Odesszába, majd Nyikolajevbe és Herszonba. Nagy élmény volt számomra az ifjúkori emlékeim helyszíneit felkeresni, 56-57 elmúltával feleleveníteni a múlt eseményeit, a rabság első gyötrelmes esztendeit. R. Takács Olga irodalmi szerkesztőnő és Rudas Gábor szerkesztő-operatőr társaságában jártam be az emlékhelyeket. Soha, álmomban nem reméltem, hogy valaha még egyszer azokba – az időközben persze alaposan megváltozott, nagyvárossá fejlődött - ukrán városokba eljussak. A velem készült riportfilmet a Duna Televízió 2002. május 14-én vetítette a „Tálentum”-interjú sorozat adásában.
*
A DUSZJA NŐVÉR című visszaemlékezéseim kiadásánál végre megtört a jég. Igaz, hogy sajnos nem a már 1993 óta tervezett orosz nyelvű kiadása valósult meg, hogy végre eljussak a magyar nyelv határain kívülre is, hanem a német olvasókhoz jutottam el. László fiam fordításában jelent meg a müncheni Gryphon Kiadónál, és az első bemutatkozására a Frankfurti Könyvvásáron került sor 2005. október hónap folyamán. További bemutatkozás 2006. márciusában a Lipcsei Könyvvásáron történt meg, de a 2006. évi Frankfurti Könyvvásáron is ott van a kiadó standján. Érdeklődéssel várom a Kiadó részéről a német olvasók visszhangját, véleményét, megnyilvánulásaikat, hiszen számos német rabtárssal osztoztam a szibériai balsors megpróbáltatásaiban.
*

Eredeti terveim és elhatározásom szerint egy bővebb tanulmányban megírtam a levente intézmény történetét LEVENTESORS cím alatt, 1921-től egészen az 1944-1945-ös tragédiáig. - Az utókor számára világossá igyekeztem tenni, hogy a Trianoni Békediktátum miként fosztotta meg a jogos önvédelemtől országunkat, az 1920-as évek elején az akkori magyar kormányt miképpen kényszerítették a körülmények katonai téren a minimális önvédelem törvénybe iktatására. Miért került sor az 1921-es véderőtörvényben a levente-intézmény megszervezésének szükségszerűségére, a magyar ifjúságnak katonai előképzésben való részesítésére. Hogyan történhetett az, hogy 1944. őszén, a Szálasi–féle hatalomátvétel után a fiatalkorú leventéket kalandor módon a háború poklába taszították, katonai szolgálatra mozgósították, teljesen értelmetlenül odadobva prédának a szovjet frontra, vagy kiszállítva németországi kiképző táborokba. A második világháború végén és az azt követő években aztán a szovjet bírósági szervek úgy ítélkeztek az ártatlan magyar fiúk felett, mintha fasiszta ideológián nevelkedett, szovjet ellenes partizánnak kiképzett csőcselék lettek volna. És ez a felfogás a baloldali felfogású emberekben, az általuk félrenevelt nemzedékekben még mindig cáfolhatatlannak tűnik. Hát, ezt a tévhitet kell eloszlatni, amíg élünk mi, az ebben érintett és hiteles tanúk. A LEVENTESORS című könyvem, több nehézség leküzdése után, 2005. októberében megjelent a nagykanizsai Hármas Halom Baráti Kör szervezésében, a Kanizsai Nyomda kivitelezésében. A kiadáshoz szükséges költségeket önzetlen adományozók biztosították, és végre eljuthatott ez a tanulmány a téma iránt érdeklődő olvasókhoz. A huszadik század magyar történelmével foglalkozó történészek a tanulmány elolvasása után egyöntetűen úgy nyilatkoztak, hogy ez egy nagyon hasznos, szükséges, hiánypótló munka. Az érintettek - a volt leventék - ugyancsak kedvezően fogadták, hogy sorsukkal kapcsolatban, számukra hitelesnek és meggyőzőnek tartott munka látott napvilágot.

*

Irodalmár barátaim az elmúlt időkben többször említést tettek arról, hogy mivel sok önálló írásom jelent meg az előző, közel évtized során folyóiratok, hetilapok hasábjain különböző, nem feltétlenül mindig a szovjet kényszermunkatáborok életének felidézésével, - ajánlatos volna válogatott írásaimat külön kötetben megjelentetni. E felvetések alapján összegyűjtöttem harmincnyolc írásomat, melyeket szívesen láttam volna egy kötetben összefűzve, tanulmányok, előadások, visszaemlékezések és novellisztikus írásokból összeállítva. 2008. tavaszától kezdve megtörténtek a szükséges lépések a kiadás érdekében, Rajnai Miklós szervezésében, a nagykanizsai lokálpatrióták hathatós anyagi támogatásával megvalósult ez a szándék. A könyv VÁLOGATOTT ÍRÁSOK címmel 2008. szeptember első napjaiban kijött a Nagykanizsai Nyomda Kft kitűnő munkája nyomán. Az eredeti elképzeléseknek megfelelően történt és folyamatosan történik a tiszteletpéldányok terjesztése iskolák, közintézmények, könyvtárak, múzeumok, történészeknek, közéleti személyiségek, politikusok címére egyaránt. A példányok kisebb hányada jut el a könyvekből szerzői értékesítéssel az érdeklődő olvasókhoz, méltányosan alacsony áron, hogy a jelenlegi nehéz anyagi körülmények között élők is minél többen megengedhessék maguknak a megvásárlását.

*

2007. nyarán értem a végére Alekszandr Szolzsenyicinnel (1963-1992 között) és első feleségével, Natalija Resetovszkajával (1967-2003 között) folytatott levelezésem időrendi sorrendben történt elrendezésével. Az volt a célom, hogy ha halálom után kézbe veszik, tanulmányozzák a levélváltásunkat, a majdani kutató történészek számára teljes összefüggésében álljon a rendelkezésére, minden félreértés nélkül. Olyan személyes dolgokról esik bennük szó, amelyeket jelenleg semmi szín alatt nem rendeznék sajtó alá. Natalija Resetovszkaja 2003. május 28-án, Alekszandr Szolzsenyicin 2008. augusztus 3-án hunyt el. Irántuk való tiszteletből és kegyeletből titkosítani akarom ezt a terjedelmes anyagot, hogy csak évtizedek után kerülhessen, - kellő távolságból szemlélve, - az avatott és értő kezekbe.

*

Nagyon elszaladtak felettem az évek, egyre fáradtabb vagyok. A viszonylag elfogadhatóbb körülmények, a demokrácia korszaka - vagy egyelőre csak annak a látszata - számomra későn köszöntött be ahhoz, hogy egyéb, általam eltervezett munkákat is tető alá hozzak. Valószínűleg magammal viszem a sírba azokat a témákat, melyeket talán csak én írhatnék meg. Ezek között van például „ A vészterhes 1944-es esztendő” egy akkori neveltetésű, egyszerű származású fiatalember szemével nézve. Nem volna hátrány, ha az „Antibolsevista Ifjúsági Tábor”, ugyancsak az 1944-es évben lezajlott, hiteles története is napvilágra kerülne. Aztán „Szolzsenyicin magyar szemmel” dokumentumanyaga is várja a szavakba öntését. Végül „A másodrendű magyar állampolgárok sorsa 1953-1989 között”, ami arról szólna, mit kellett átélni a volt szovjet raboknak a hazatérésük után, saját hazájukban, a népi demokráciának nevezett diktatúra hazug és álságos körülményei között.

*

Jelenleg az időnkint papírra vetett kisebb írásaim, valamint széleskörű levelezésem töltik ki napjaimat, miközben feljegyzéseim, vázlataim halomba rakva pihennek a könyvespolcon. Ha ennyi volt az egész, akkor teljes nyugalommal teszek pontot az utolsó mondat után. Nyolcvanon túl már csak a hála és köszönet érzése töltheti el az embert a Gondviseléssel szemben. A nem remélt és hihetetlenül magas életkort megérve, sikerült a hiteles szemtanú emlékeinek rögzítésével dokumentum értékű munkákat hátrahagyni az utókor számára. A küldetésem felismerésével, a jó Istentől kapott adottságaim lehetőségeinek kihasználásával igyekeztem megtenni mindent a hosszú évtizedek során, ami gyarló emberi erőimből tellett.

Nagykanizsa, 2010. augusztus 17-én.  

                                                                                           Rózsás János
                                                                               H- 8800 Nagykanizsa, Csengery út 52.