-    Szia, sorstárs.
-        Képzeld, nekem késztetéseim vannak. Például úgy érzem, hogy oda kell mennem a polchoz.
-        És mit csinálsz ott?
-        Csak állok tanácstalanul. És te?
-        Én körbe-körbe járkálok, vagy csak föl-alá. A doki minden gyógyszert kipróbál rajtam. Egyiktől hízom, a másiktól fogyom.
-        Az ablakon akartam kiugorni, 34 méter magasból, mindent elterveztem. Nem sikerült. Itt végeztem.
-        Én gyógyszert vettem be, nem kis mennyiségben. Nem sikerült. Azért vagyok itt.
-        Nem kérdem, hogy miért akartál öngyilkos lenni, tudom, az úgy jön magától.
-        Így van. Elég egy üvegcsörömpölés és attól is már végezni akarok magammal.
-        Nekem még annyi sem kell. Egyszerűen úgy érzem, hogy a sors akarja, hogy öngyilkos legyek.
-        Mióta tart ez nálad?
-        Csak fél éve. Télen nem bírtam a bezártságot és befordultam, pedig igyekeztem lekötni magam.
-        Hiába tesz meg az ember bármit is a sors, az isteni akarat úgyis erősebb nála.
-        Még a google-ba is az öngyilkosság szót írtam be. Nem tudtam másra gondolni.
-        Én az Öngyilkos.lap.hu-t néztem. Még email-t is írtam, lelki segélynek. Egy héten egyszer válaszoltak.
-        Most mit szedsz?
-        Napi 5 nyugtatót és antidepresszánst. Te?
-        Én nem tudom, adnak valamiket, s én beveszem azokat.
-        Én sokszor Rousseau akarok lenni, olyan bölcs volt. Olvastad a Vallomásait?
-        Igen, sőt Egy magányos sétáló álmodásait is.
-        Oh, nem is mutatkoztam még be: Varsányi Lajos vagyok.
-        Elég érdekes, mert engem is így hívnak. No, menjünk egy kört….

Tőzsér Péter