2008-ban jelent meg Teréz anya: "Jöjj, légy a világosságom" című lelki naplója. Elég megrendítő könyv. Majdnem botrányos: a Time magazin akkoriban címlapon hozta. Egy szerzetesnő „titkos életéről” szól. Nagyjából arról, hogy a világhírű, Béke Nobel-díjas apáca – egy a rendalapítás körüli átütő istenélményétől eltekintve – egész életében rettenetes lelki szárazságban, sötétségben élt, a hitetlenség iszonyú kísértéseit tapasztalta. Mit jelent ez? Hadd magyarázzam el; még olyan áron is, hogy hosszabb leszek a szokásosnál.

A passzív és aktív ima szakasza

Talán onnen érdemes kezdeni, hogy a hagyományos spirituális tanítás szerint az imaéletben két szakasz létezik: az aktív ima és a passzív ima. Az aktív imában az ember saját képességeit használja. Beszél, gondolkodik, odafigyel az érzelmeire, igyekszik rendezni az életét, problémákat old meg és edzi az akaratát. Az istenkapcsolat terén itt ugyanazok a törvényszerűségek működnek, mint az emberekhez fűződő kapcsolatainkban: éppúgy a természetes képességeinkre vagyunk utalva, mint ott. Jálics Ferenc erről ír a Tanuljunk imádkozni c. könyvében.

A passzív imát ezzel szemben Isten maga adja – ha adni akarja. Nem sokat tehetünk érte. Legfeljebb egy dolgot: előkészíthetjük, „disponáljhatjuk” magunkat, hogy befogadjuk Őt, ha érkezni akar. Paradox módon, bár ennek semmi köze sincs emberi erőfeszítéseinkhez, aki az imában arra, és csak arra tesz erőfeszítéseket, hogy kiüresítse önmagát, azt Isten valóban betölti. Amikor valaki Istennel telik el, fokozatosan engedelmes eszközzé válik az emberszerető Jézus kezében. Onnantól kezdve az Ő követségében jár: az Ő lábává válik, amint betegeket látogat; az Ő kezévé, amikor öregek kezét, gyermekek fejét símogatja; az Ő szava szól a szájából. Akit Isten egészen lefoglalt magának, annak egész élete áldássá válik.

Nem beleszólni!

Az ehhez a célhoz vezető legfontosabb, elsajátítandó tananyag a kontemplatív/passzív ima iskolájában – ez ismét paradoxnak hangzik – megtanulni, hogy ne szóljunk bele. Az imaélet első szakaszában a pszichológiai problémák megoldása a feladat. Senki sem kerülhet bennsőségesebb kapcsolatba másokkal, mint amennyire bennsőséges kapcsolatban van önmmagával. És persze Istennel sem ápolhatunk mélyebb kapcsolatot annál, mint ahová önmagunkban eljutottunk. Itt sok a tennivaló. A megtisztulás útját (via purificativa) végig kell járni. Később azonban már spontán világosság gyullad az értelemben (via illuminativa). Innentől fokozatos változás áll be: Isten válik a főszereplővé. Ő fog egyesíteni minket önmagával (via unificativa). Ennek útjára tanít a Kontemplatív lelkigyakorlatok c. gyakorlati kézikönyv.

Az imaélet kezdeti szakaszában mintegy a „fejünkből” beszélünk, főképp az értelmünkkel kommunikálunk Istennel. Ezután kapnak szerepet a mélyről jövő intuíciók: ez a belső megvilágosodás szintje. A legfontosabb tudományos felfedezések sem tisztán logikai levezetés útján támadtak. Valójában akkor váltak lehetővé, amikor a kutatóknak sikerült félretenniük a rációt és teljesen az összefüggések belső meglátására tudtak hagyatkozni. Csakhogy az imában előrehaladók számára egy idő után még az intuiciókra való várakozást is félre kell tenni. Csak akkor kezdi a Szentlélek maga vezetni az imádkozót meditációja – és élete – útján. A nehézség persze abban áll, hogy valahányszor ezt el akarjuk magyarázni, újra csak a rációra vagyunk utalva. Talán egy példa mégis jobban segít a kontemplatív ima megértéséhez.

Egy hasonlat

A lelki élet két fokozata hasonlít ahhoz, ahogyan autót vezetünk. Az aktív szakaszban az ember beül a volán mögé és elfordítja a slusszkulcsot, beindítja a motort. Nézi az utat, forgatja a kormányt, maga dönt arról, hogyan oldjon meg egy-egy nehéz forgalmi helyzetet. Ezalatt Isten az anyósülésen ül, és – nem szól bele. A lelki élet célja így foglalható össze: nekünk magunknak kell átülni az anyósülésre. Csakhogy itt ülve az ember rendszerint kommentálja az út során zajló eseményeket: most piros van, állj meg; gyorsíts; lassíts; vezess óvatosabban! A szemlélődés legrövidebb meghatározása azonban így hangozik: megtanulni nem beleszólni. Nézni és nem befolyásolni az eseményeket – ez az önkiürítés, a kontempláció útja.

Nehéz meglátni, érzékeltetni ennek az értelmét… Talán annak tudatosítása segíthet, hogy életünk során Jézus abszolút jóindulattal néz minden embert, és – nem szól bele az életünk alakításába. Tiszteletben tartja a döntéseinket. Ezt megtanulni mindannyiunk számára a legnagyobb kihívás.

Ellenvetések 

De hát nem bűnös passzivitás ez? – mondhatja valaki. Nem arra vagyunk hivatva – különösen mi, keresztények –, hogy, ahelyett, hogy ölbe tett kézzel ülnénk és tétlenül várnánk, hogy mi fog történni, végre kézbe vegyük az eseményeket, intézzük a sorsunkat, jobbá tegyük magunk és mások életét? Nem kötelességünk-e a világ megjavítása? Nem számít egyenesen véteknek a tenniakarás ilyanfajta hiánya?

Természetesen sok igazság van ezekben az ellenvetésekben. Az aktív imában – mint az tevékeny élet más területein is, mindent meg kell tenni, ami csak rajtunk múlik. A szemlélődés azonban más síkon történik. Sokak tapasztalata, hogy egy ponton túl nincs hatalmunk többé önmagunk és a világ átalakítása fölött. A tőlem függetlenül zajló külső, történelmi események egész sorát nem vagyok képes befolyásolni. Mindez a belső világban is így van: nem tudom akarattal elérni, hogy ne kívánjam tőbbé a sikert, az élvezeteket, a gazdagságot. Legmélyebb önzésemtől nem vagyok képes önerőből szabadulni.

Ahhoz, hogy félre tudjuk tenni a tenniakarás kényszerét, arra van szükség, hogy elhigyjük: ez az feltétele annak, hogy valami nagyobb jó történhessék. Maga Isten akar belépni az életünkbe – Neki kell helyet csinálni. A legtöbben visszariadnak attól, hogy saját gondolataikról, terveikről, ambícióikról lemondjanak, hogy kiüresedjenek. Mindha jobban tudnák Istennél, mire van szükségük! Másoknak viszont megadatik, hogy bizalommal hagyatkozzanak arra, amit az élet hoz – legyen bár élet, vagy halál. Ők elsősorban a bennük és általuk működő Isten szándékait törekszenek megvalósítani: függetlenül attól, hogy ez egészséget, vagy betegséget, gazdagságet vagy szegénységot, hosszú életet, vagy rövidet jelent-e. Függetlenné válnak tulajdon teljesítményeiktől.

Teréz anya

Aki következetesen kitart a kontemplatív imában, annak nem várt tapasztalatokban lesz része. Érdekelni kezdi más emberek sorsa; nem esik nehezére többé odafigyelni rájuk, és – bár nem akarja többé megváltoztatni őket – észreveszi, hogy szavai az átlagosnál nagyobb hatással vannak. Felébred benne a részvét mások szenvedése iránt; tenni akar értük; bár már nem akarja megváltoztatni a világot. Lépésről-lépésre kiveszik belőle a felháborodás is – lassan megbarátkozik azokkal a szenvedésekkel is, amiket elszenvedni az élet felad. Érzelmi életében is megszűnnek a hirtelen és ingadozó hangulatváltozások: egyre inkább Isten veszi át az uralmat a szívében. Könnyű neki elfogadni az övétől eltérő erkölcsi beállítódottságú embereket; más vallások követőit pedig lelki rokonnak érzi. Gyakorta belső örömet és békét tapasztal, amelynek nincs közvetlenül megmagyarázható oka. Ugyanakkor nem érzi többé annak kényszerét, hogy „prédikáljon”, másokat minden áron meggyőzzön saját igazáról: szavak nélkül is hitet közvetít. Életének spontán kisugárzása van.

Mások mellett ilyen volt Teréz anya a XX. században. Egy barátom római tanulmányaink alatt hallotta őt beszélni. Azt mondta, soha nem felejti el. Pedig nem is mondott semmi különöset, csak a saját szavaival ismételte meg az evangéliumot. Csakhogy az ő szájából most valahogy minden másként hangzott: a szavak élettel teltek meg. Mintha lángra lobbantak volna. Erről az állapotról ír Szent Pál apostol is: „Élek én, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal. 2,20).

Lelki sötétség

„De vajon megéri így élni?” – kérdezheti valaki. „Könnyebb lesz ezen az úton elviselni az élet megpróbáltatásait?” „Megszűnnek így a szenvedések?”

Az ima mesterei semmi bíztatóval nem kecsegtetnek. Éppen ellenkezőleg! Aki komolyan rálép a szemlélődés útjára, érzékenyebbé válik mások szenvedéseire és igényeire. Így jobban fájnak neki az elkövetett jogtalanságok is. Sőt: a kontemplatív imában egy idő után rendszerint megtapasztaljuk azt is, amit lelki írók „sötét éjszakának” neveztek.

A spirituális életben többféle éjszaka van. Az első közülük az „érzékek éjszakája” – az a tapasztalatom, hogy ezt nagyon sok komoly keresztény (laikus, pap vagy szerzetes/-nő) megtapasztalja. Ilyenkor az embernek nincs kedve többé az imádsághoz, megszűnnek a pozitív érzések, nem vonz többé a kápolna csendje, ellenállások, sötétségek törnek fel a psziché mélyrétegeiből: rengeteg magány, fájdalom és vígasztalanság. A pozitív érzelmek alábbhagynak, sőt kihunynak, nem vonzzák többé az imádkozót. Ám aki kitart ebben az állapotban, az még mindig nem ért az út végére: beköszönthet a „szellem éjszakája” is. Ekkor Isten látszólag teljesen visszahúzódik. Félelmek jönnek, hogy talán elkárhozom, bűneim tudata éget belülről, és nincs látható esély, hogy mindez valaha is megváltozzon. Avilai Szent Teréz mondta ekkor: nem baj, én a pokolban is szeretni fogom az Istent. Ebben az állapotban azután a hit rendkívüli tisztulása megy végbe, amit nehéz elviselni. Nem véletlenük próbálták Liesieau-i kis Szent Teréz rendtársai elrejteni lelki naplója utolsó fejezeteit…

Sugárzó emberek

Aki végigmegy az Istennel való találkozás tűzpatakján, és hűséges marad az imában, annak – tapasztalat szerint – hosszú távon átalalulnak, megtisztulnak a kapcsolatai. Más lesz a viszonya önmagához, a többi emberhez, és Istenhez is. A szemlélődő imamód életformává válik: Isten kegyelmének eszközévé teszi az embert, elvezeti a sikerektől és a sikertelenségektől való belső függetlenségre, szentignáci értelemben vett „indifferenciára”. Mindez nem sztoikus nyugalomat vagy érzelmi hűvösséget jelent, még kevésbé az örömökkel szemben tanusított érzéketlenségben, vagy a szenvedéstől való megérinthetetlenségben jut kifejezésre, hanem – éppen ellenkezőleg! – az emberi szívbe figyelmes érzékenységet, együttérzést és szeretetet áraszt.

A legtöbb ember azt gondolja, hogy van itt 70-80 évünk, aminek a végén Isten vár; jól kell tehát eltölteni, kicsit a lelkünkre is gondolva – de Isten alapvetően messze van. Ha valaki kissé előrehalad a lelki élet útján, akkor kiderül: Isten még sokkal messzebb van – világ és közte húzódó szakadék áthidalhatatlan. Az „haladókra” pedig gyakran teljes sötétség borul: de ez azért van, mert mert Isten olyan közel van, hogy a fénye mindent elvakít. Teréz anya ezért lelki mesterünk. Hatékony közbenjáró a mennyben a fájdalmas tisztulás és sötétség idején.

(A könyv: Teréz Anya: Jöjj, légy a világosságom, "Kalkutta szentjének" személyes írásai, Vigilia Kiadó, 2008 - csak erős idegzetűeknek!)

2010.03.12. 11:20 pacsy
cikk forrása: http://jezsuita.blog.hu/2010/03/12/terez_anya_egy_szerzetesno_titkos_lev...