szerző: Hardi Péter

Ilyenkor, halottak napja környékén különösen sokat gondolunk arra, vajon mi történhet elveszített szeretteinkkel? Elenyészik a testük és soha többé nincsenek? Itt vannak körülöttünk, csak nem tudunk kapcsolatot teremteni velük? Várják a feltámadást? És mivelünk mi lesz a halálunk után?

Számos kérdés, melyek az embert mindig is izgatták. Sőt egyes vélemények szerint ezek a gondolatok a legbiztosabb jelei az emberré válásnak. Több tízezer évvel ezelőtt ugyanis a hordák tagjai már gondot fordítottak halottaik eltemetésére – ami alapvetően megkülönböztette őket az állatoktól, melyek elhullt társaikat egyszerűen maguk mögött hagyják. A temetési szertartás kialakulása azt jelzi, hogy az embert foglalkoztatta a tetem sorsa. Ebből pedig arra lehet következtetni, hogy van elképzelése a halál utáni létről.

Szorosan kapcsolódik e gondolatokhoz a lélekkel kapcsolatos fogalmak kialakulása. Az ősember olyasmin is elkezdett „filózni”, mint például a vízben meglátott saját tükörképe vagy az álmai. Ha tehát létezik az énnek egyfajta kivetítése vagy olyan tudatállapota, ami nem köthető az ébrenléthez, akkor vélhetően nem csupán a testünk létezik – okoskodtak eleink. Vagyis van lélek is. Azt pedig milyen alapon állíthatjuk, hogy ha a testünk megfogan, megszületik, kiteljesedik, majd hanyatlik, végül elhal, akkor ugyanez történik az énünk másik felével, a lelkünkkel, amelyik jó esetben születésünktől halálunkig ép marad? Ki mondhatja bizton azt, hogy a lelkünk is meghal? Ha pedig azt feltételezzük, hogy nem, akkor mi történik vele? 

Nos, az e felvetésekre adott válaszok képezik az emberi kultúrának a halál utáni léttel kapcsolatos elképzeléseit. A válasz ezerféle, ám két nagy csoportra oszthatjuk. Az egyik egyiptomi eredetű, a másik indiai. Az egyikben a nyugati kultúrkör csírázik, a másikban a keleti.

A legősibb egyiptomi elképzelések szerint halálunk után a lelkünk az istenek világába kerül, ám mivel oda tisztátalan nem juthat, előbb meg kell szabadulnunk a szennytől. Ennek helye az Orion csillagkép, amelyben a Nílus-partiak Ozirisz istent látták. A későbbi elképzelések szerint már nem volt ennyire egyszerű az istenek közé jutás, ugyanis nagymértékben függött a földi cselekedeteinktől. Lelkünk előbb az alvilágba kerül, az igazság csarnokába. A sarokban ott ül Ozirisz, aki figyel. A lélek pedig a mérleg egyik serpenyőjébe kerül – a másikba egy madártollat helyeznek. Ha a bűneink miatt a lélek nehezebbnek bizonyul, nincs bocsánat, krokodilfejű szörnyek elé vettetik. A megmaradt lelkek viszont örök dicsőségben részesülnek: ők a csillagok az égen.

Az egyiptomiak gondolatsorára épült a görögöké. Sőt szerintük valójában az emberi lét természetes állapota nem is a test, hanem a lélek, amely születésünkkor a testünkbe záródik, s ahonnan csak halálunkkor szabadulhat. A testi létben viszont kénytelenek vagyunk nélkülözni a teljes tudást, mivel születésünk előtt ittunk a felejtés vizéből – ezért sem emlékszünk a korábbi életünkre. A gondolat bizonyos mértékig rímel Pál apostolnak azon tanítására, mely szerint a földi életünkben csak részleges a tudásunk, mintha homályos tükörbe néznénk, azzal a nagy különbséggel, hogy a kereszténység szerint nincs korábbi életünk, testi létünk egyszeri esély – ahogy azt az egyiptomiak is tartják.

A nagy monoteista vallások vezették be a feltámadás fogalmát, vagyis, hogy a halottak egyszer ismét életre kelnek. A judaizmusban néhány száz évvel Krisztus fellépése előtt említődik először a gondolat, tőlük vették át a keresztények, majd még később a muszlimok. E monoteista vallások tanítása szerint földi életünk egyszeri és megismételhetetlen alkalom, mely az utána következő öröklétünk milyenségét határozza meg – részünk vagy örök szenvedés, vagy örök öröm. Arról, hogy mi történik a lelkünkkel a halálunk és a további sorsunkról döntő utolsó ítélet közötti időszakban, nem egyforma és nem is egyértelmű a keresztény felekezetek tanítása. Ráadásul a nem protestáns egyházak tanítása némi engedményt is ad a tisztítótűz és az élők által felajánlott helyettes földi szenvedés formájában – erre a szigorúbb protestáns elképzelés szerint nincs lehetőség.

Az is mindig izgatta a feltámadásban hívőket, hogy életünk melyik szakasza szerint elevenedünk meg: halálunk előtti állapotban, betegen, vagy pedig fiatalon, éltünk teljében? Máté evangéliuma szerint erre utaló kérdéssel fordulnak Jézushoz a feltámadásban kételkedő sadduceusok is: ha valakinek több férje is volt élete során, az a feltámadást követően melyiknek lesz a felesége? Jézus szerint egyiknek sem, mert akkor olyanok leszünk, mint az angyalok a mennyben: nem lesz testünk.

A nyugati elképzeléstől nagymértékben eltérnek az indiai gyökerű keleti kultúrák vallásai, élén a hinduizmussal. Ezek szerint az ember újraszületésének sosincs vége. Egy 2500 évvel ezelőtt született királyfi, Buddha ennek ellentmondott: szerinte ki lehet lépni a mókuskerékből, ám ahhoz az isteni törvények szerint kell élnünk. Az emberi léttel kapcsolatos egyik legszebb összefoglaló a Tibeti halottas könyvben található. Eszerint hatféle létet – bardót – kell megkülönböztetnünk. 

Közülük három földi életünk jellemzője: az ébrenlét, az álom és a megváltozott tudatállapot, például a meditáció. A negyedik bardó a haldoklásé, ami azonban eltér a mi fogalmainktól, ugyanis része a halál utáni közvetlen állapot is. Az ötödik bardóban a lélek elszakad a világtól, és képes a szabad helyváltoztatásra. S e ponton válik el egymástól a hindu és a buddhista felfogás, ugyanis utóbbi szerint az arra érdemesek elkerülhetik a hatodik létet, és az örök boldogságba, a nirvánába kerülhetnek. A hinduk szerint erre nincs mód, menthetetlenül következik a hatodik bardó: a lélek szeretkező párokat lát, ami mágnesként vonzza őt, s örvényként kerül az anya méhébe. A lélek megfogan – és kezdődik újra a földi élet.