Közzétette: Záhonyi Dezső2013. június 26. szerda, 17:07

Jelentősen hozzájárult a századforduló eltorzult liberalizmusa a trianoni tragédiához — nyilatkozta a Nagy Magyarország magazinnak Raffay Ernő, aki az Antall-kormány honvédelmi államtitkáraként a kulisszatitkokba is belelátott.
A történész kitért arra is, hogy szerinte milyen lehetőségeink voltak a békediktátum korrigálására a 90-es években.
1989 után a Kárpát-medencében felbomlott a trianoni diktátumot megerősítő 1947-es párizsi békeszerződés által létrehozott helyzet. A három trianoni utódállamból — békés vagy fegyveres úton — kettő darabjaira hullott. Volt területeinkkel kapcsolatban számtalan legenda terjed arról, hogy visszaszerezhettük volna-e a Délvidéket, Kárpátalját vagy a Felvidéket.

Mit gondol, volt-e a mindenkori kormányoknak bármilyen mozgástere ezekben a kérdésekben?

– A történelmi folyamat, amely ’89-ben kezdődött és a 2000-es évek elejéig tartott, legalább fél tucat olyan komoly történelmi lehetőséget eredményezett, amikor akármelyik magyar kormány — tehát az Antall-, a Horn-, vagy az Orbán-kormány — valamelyike, akár a diplomácia, akár a fegyverek erejével beavatkozhatott volna — a ’90-es években ugyanis még volt magyar hadsereg. Határozottan állítom, hogy horvát szövetségben visszaszerezhettük volna a szerbek által elvett területeinket. A Horn-kormány ’94-98 közötti időszaka pedig nem elhanyagolható, hiszen a történelmi Horvátország felszabadítására elindították 1995-ben az Oluja (Vihar) fedőnevű hadműveletet. Horvát részről már 1990-ben felvetődött egy szövetség létrehozásának gondolata Magyarországgal. Óriási jelentőségű lett volna a két ország szövetsége, ezért az akkori magyar kormány felelőssége igen komolyan felvetődik.

Kétségtelen, hogy az Antall-kormány Kalasnyikov fegyverszállítmánnyal segítette a horvátokat a szerbek elleni háborúban. Ezt a magyar kabinet évekig tagadta, s hivatalosan máig sem erősítették meg. Honvédelmi államtitkárként volt-e valamilyen szerepe a horvátok felfegyverzésében és ha igen, mi volt a céja?

– Utólag már elmondhatom, hogy az úgynevezett Kalasnyikov-ügy egyik szereplője voltam. 1990-ben Horvátországot jó minőségű fegyverekkel és sok millió lőszerrel láttuk el, így támogattuk a horvát szabadságharcot Nagy-Szerbia ellen.

Miért maradt annyiban a kezdeményezés?

– A szerb–magyar határra, hat pontra elektronikai felderítő alakulatokat tett ki a honvéd vezérkar, illetve bizonyos alakulatok szóba kerültek arra az estre, ha valami történik. Annak idején beszéltem néhány vezető tábornokkal — akiknek neve maradjon egyelőre a legnagyobb titokban –, hogy mi lenne, ha Magyarország kezdeményezne egy ilyen beavatkozást. A katonai vezetők támogatták a felvetést. Antall József nekem is, és másoknak is többször mondta, valamint kormányülésen is legalább egyszer elhangzott: várjuk meg, amíg Magyarország gazdaságilag megerősödik, és azt is, hogy — ez volt Antall álláspontja, de a helyzet akkor ezt is mutatta — a szomszédos országok meggyengülnek, akkor lehet majd valamit „csinálni”. Tudomásom szerint ennél nem ment tovább a miniszterelnök.

És mi a helyzet a Felvidékkel kapcsolatban?

– Elszalasztottuk a csehszlovák lehetőséget is 1992–93 fordulóján, pedig akkor még szlovák hadsereg sem volt. Emlékszem, amikor 1992. végén Pozsonyban találkoztam Vladimír Mečiar miniszterelnökkel, köszönés helyett mindjárt azzal fogadott: „Nem félünk ám maguktól!” Úgy tettem, mintha nem értettem volna a megjegyzését, de a táskámban ott lapult a csehszlovák hadsereg diszlokációjáról szóló térkép, így tudtam, hiába blöfföl, még nem alakult meg az önálló szlovák hadsereg. Beszélnünk kell még a kárpátaljai részekről. Leonyid Kucsma ukrán elnök egy ismerősömmel informálisan azt közölte: ha kell Kárpátalja, hát vigyétek. Nos, ezeket a lehetőségeket egyetlenegy magyar kormány sem használta ki.

Barikád.hu nyomán