Egyszer volt szép az anyám tánca,
mikor kendőjét gyepre hányta,
a Korhány vizénél, Pusztapándon,
s bokázó lába pásztortűznél,
öles apám örömére
szállt, mint illat a virágon.
Szeretem a csendet. S tudod-e, miért? Mert a szó csak akkor kell, ha valaki nem ért. A szó hiánypótló, hol megértés nincsen, hol KÉT SZÍV beszél, ott jelen van Isten. Az Ő békéje, szeretete, türelme egy helyre fér csak bele; a csendbe. A csendesség tere a legnagyobb tér, ahová a szívünk pihenni tér.
Az eső csendesen kopogtat odakint,
az égből néha a nap mégis letekint,
csöpp résen kukkant le harmatos Földünkre,
mit sugara karcolt a szürke felhőkbe.
„Ne hagyjatok! – kiáltja a megcsonkított, darabka Föld, s nyújtózkodik levágott végtagjai után. – „Ne hagyjatok még engem is idegen, sáros csizmáknak taposni, én a tietek vagyok! Nem vehetnek el tőletek! Gyermekeim életterét nem szűntethetik meg!”
Ha akad köztetek szentszagú szép lélek,
Ne hallgassa az meg ezt a kis mesémet.
Menjen ki a kertbe, menjen ki a rétre,
Hogy a kényes orrát, lelkét megkímélje.
Akinek a fülét a trágya szó bántja,
hagyja a mesélőt mesélni magára.