Kör közepén láttalak,
mező szélén nyúl szaladt,
pitypang ringott szerteszét,
illatozó, tarka rét.

Szeretem a csendet. S tudod-e, miért? Mert a szó csak akkor kell, ha valaki nem ért. A szó hiánypótló, hol megértés nincsen, hol KÉT SZÍV beszél, ott jelen van Isten. Az Ő békéje, szeretete, türelme egy helyre fér csak bele; a csendbe. A csendesség tere a legnagyobb tér, ahová a szívünk pihenni tér.

Az eső csendesen kopogtat odakint,
az égből néha a nap mégis letekint,
csöpp résen kukkant le harmatos Földünkre,
mit sugara karcolt a szürke felhőkbe.

„Ne hagyjatok! – kiáltja a megcsonkított, darabka Föld, s nyújtózkodik levágott végtagjai után. – „Ne hagyjatok még engem is idegen, sáros csizmáknak taposni, én a tietek vagyok! Nem vehetnek el tőletek! Gyermekeim életterét nem szűntethetik meg!”

Nem tudom, mily korban élek,
Béke, béke, béke van,
Mégis nagy háború van…
Csoda, hogy a bútól élek,
Ez a béke egy álbéke,
Nem a kedvem menedéke,