Hat éve tartó ármány ért véget tavaly december 5-én, amikor a Magyar Szabványügyi Testület illetékes szakmai fóruma, a Rovásírás Munkacsoport 86%-os, azaz több mint 4/5-ős többséggel zöld fényt adott a Michael Everson nevével fémjelzett számítógépes rovásírás-szabványtervezetnek, amely beemeli az ősi székely-magyar rovásírásunkat a számítógépes világba, lehetővé téve ennek széles körű elterjedését.

Megmondták, hogy honnan jöttünk,
mert ezt Rómában és Bécsben
latinlelkű és vandálhitű 
atyámfiai ezt nálunk mindig
jobban tudták.

Hiszek egy Istenben: az ősi Hadúrban,
Ki jelen van a fűben, a fában, a földben,
Jelen van a Nap arany nyilában
S a felfüstölgő oltári kőben!

Nemzetem, Nemzetem,
Egyetlen Szent Nemzetem!
Átokból lesz Áldás megint,
Teremtőnknek terve szerint.

Régi magyar neve szerint február a böjtelő hava, ami a keresztény hagyományokra utal: általában februárban kezdődik a húsvétot megelőző hosszú böjt. Korábban a tisztulás, megtisztulás hónapjának tartották – többféle értelmezéssel. 

A hallgatás szelídség,
amikor nem szólsz, ha bántanak,
amikor nem keresed a magad igazát,
amikor hagyod, hogy Isten
védelmezzen téged,
a hallgatás szelídség.

Az alkonyatot szeretem,
Amikor — szinte magától —
Fölizzik a hegy,
Akár a vulkán-ragyogástól
A régi kráterek.

Drága Lélek megszülettél,
Napnak fényén táncra keltél.
Szálltál Égen, felhők között,
Anyag léted Testet öltött.

2014. január 22. 8:25

Csillag-mécses világánál jöttem hozzád, Mária,
Fáradt fejem lehajtani, vígasztalás Asszonya.
Hó-magányban át az erdőn Hold-ív vándora kísért,
Szél a bükkösök sorával zsoltárhangokat cserélt.

Enlil: messze magasztos, amit ő mond, szava fénylő,
az ő szájának igéje másíthatatlan, örökre sorsot szabó,
ha szemét felemeli, az ellenség megremeg.

Hazádból, hogyha még bírod,
Ne menj el, ó, magyar.
Hogy menekülj, lesz mindig ok,
És mindig, hogy maradj.

Hej emberek! Markomban sűrű 
fekete vérrel telt kupa! 
Ezzel köszönt rátok egy rongyos, 
világgá űzött árva kobzos 
utolsó Koppány-unoka! 

Ha az ember barátságot köt
egy csillaggal,
csaknem úgy, mint a Kis Herceg
megszelídíti a Rókát,

Hóba temetkezett csíki havasokon, 
Áron – egymagában – fenn a Madarason

Ékes ködpára gomolygott, s mélységes csend ülte meg az erdőt. Mindent vastag hó borított. Dermedten roskadoztak a fák szikrázó fehér, prémes terhük alatt. Egyszerre csak suttogás támadt közöttük. 

Feketén készülődött a karácsony. Reggel óta szünet nélkül csorgott az eső, s a kisváros csatakos utcáin hideg köd tapadt a házfalakhoz. Az emberek föltűrt gallérral, morcosan  siettek, s ázott, ócska ruháikban még soványabbaknak és éhesebbeknek látszottak, mint máskor.

Jártam magam karácsony éjjelén.
És egyszer egy szép férfi jött felém,
S csodás szemével a szemembe nézett.
Mámor fogott el, édes, szent igézet,
Olyan szelíd volt és olyan fönséges!